Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

FRIED ISTVÁN Ki csinálja a regényeket?

a Szindbád számára érthetetlen viselkedésű, egyelőre láthatatlan Pálházinak „regényes" történetét. Közben persze szó esik színházról, színházlátogatásról, színészsorsról, Pálházi fényűző budapesti (színházzal, színésznőkkel kapcsolatos) gesztusairól. Az utolsó előtti bekezdésben ismét visszakapcsolódhatunk a csalás-csalatás-hit-illúzióművészet körébe. Amit Szindbád meg akart tudni, korántsem a kisvárosi színházszínészet léte, hanem a kisvárosi szalon hölgyeinek nem a nyilvánosság előtt zajló, de a nyilvánosság egy része előtt mégsem titkolt magánélete. De ezt megtudta. Ugyanakkor távozásakor utolsó pillantásával a ház (ki tudja, mennyire talmi) művésziségétől köszön el, ironikusan kommentálva ezt a fajta művészetfelfogást: „Szindbád tehát azután nemsokára ajánlotta magát, miután néhány rozsdás dárdát figyelmesen megnézett, amely dárdákkal (hiteles írások szerint) Shakespeare színpadán az őrök jártak Helsingör körül". (Csak mellékesen hívom fel a figyelmet arra, hogy az elbeszélő megint egy zárójeles betoldásta bízza a nosztalgikus hangulatból való kilendítést, és ebben az összefüggésben a „hiteles" az ellenkezőjét is jelentheti.) Aligha dönthető el teljes biztonsággal, hogy a hatodik fejezetben föllelhető paszszusból az „életet" a művészetbe, művészkedésbe átgondoló Szindbád illúzióvágya bukkan-e ki, vagy némi archaizálással elfedett nosztalgikus hajlamai nyilatkoznak-e meg. A régiségkereskedés az irodalomnak, az „ipar"-művészetnek, a képzőművészetnek kuriózumait őrzi, „ódon kéziratok"-at, „régi ékszerek"-et, kétszáz év előtti násfákat, kösöntyűket, láncokat, „bádogdobozokban régi oltárterítők"-et. Szindbád itt pillantja meg a két hölgyet, amint képecskékre alkudoznak. Az a(/z írói?) vonása ekkor is kitetszik, hogy össze/egybelátja a tárgyat és a személyt, a személy tárggyá lényegül, de a becsesnek elgondolt tárgy a személyiség jellemzőivel rendelkezik, hiszen annak helyettesítésére, reprezentálására, távolléte/nem-léte feledtetésére való. Fokozatosan tetszik át a múlton a jelen, a jelenen a múlt, a jelen múlttá válik, ezáltal megnemesedik, értékesebb lesz. Miközben a két hölgyre vetett tekintet a távolba siklik, szinte elvonatkoztatva azoktól, akikre pedig a tekintet irányult: „Szindbád látta a maroquinkötésű női arcképeket, amint azokat egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták. Mariett és Georgina finom kezeikkel sorban vizsgálták az elmúlt hölgyek eme emlékeit, és Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquinkötésbe volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt, és egy késői rajongó ágya fölött függenének valahol, valamerre..." Szindbád illúzióit Edit művésznő igyekszik lerombolni. A Pálházi-hölgyek nemes emlékké válhatásának akaratlanul is, Szindbád gondolatait, elképzeléseit nem ismerve, ellene beszél, hiszen éppen művészetbe iktathatóságukban kételkedik. A maga művészségéhez képest elmarasztalhatónak érzi a Pálházi-hölgyek „műveltség"-ét; számára a „kisvárosi" negatív értéktartalommal telítődik, természetesen Szindbád másképpen „viszonyul" a kisvároshoz, így egyfelől a Shakespeare-t játszani kívánó Kisfalvi színházigazgató panasz-