Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

FRIED ISTVÁN Ki csinálja a regényeket?

önmagáról azt mondja ki, amit Szindbád nem tud elmondani, Szindbád a hervadó Editnek pusztán azért bókol, hogy megtudhasson valamit a Pálházi-kastély hölgyeiről. A negyedik fejezetben az elbeszélő megint az irodalommal igazolja eljárását, a „régies szalon"-t egyszerre látjuk Szindbád és az elbeszélő nézőpontjából. Szindbád megfigyelési helye igen előnyös, jól szemügyre veheti a szalonban lévőket („elképzelés": Corvinuszt magában „csodadoktornak" nevezi), ugyanakkor Szindbád is jól látható, megfigyelhető: „A grófnő aranyfoglalatú lorgnettjén át többször csodálkozva nézett Szindbád felé". A fejezet harmadik bekezdése zárójelbe tétetett, az elbeszélő értelmezi (nemcsak a közvetlenül megelőző sorokat, hanem) a leírás, a „helyszínelés" mikéntjét (is), továbbá a biedermeier stílusjegye alá tömöríti részint a regényi szituációt, részint az olvasó feltételezett ismereteire alapozva (megint az odaértett olvasó, aki nagyjában-egészében megbízható társa lehet mind a leírás, mind az értelmezés értékelésében, továbbértelmezésében az elbeszélőnek!) a múltszemlélet meghatározott formáit, így egyben indokolttá válhat a leírás is, a kitérőként hangsúlyozott, mivel — ismétlem — zárójelbe tett értelmezés is. „Regényekben és színdarabokban számtalanszor le voltak írva a Pál háziakéhoz hasonlatos szalonok. Ezeket egy divat szülte, és egy divat tartotta életben, a biedermeier." Azáltal, hogy az elbeszélő szinte elhárítja magától a felelősséget, a szalon leírásáért ellene szegezhető kifogásokat, és a múlt irodalmával tanúskodik leírása hitelessége mellett, egyben megfosztja a nosztalgikus előadástól az elbeszélést, hiszen egyfelől régebbi regények, színművek megismétlődésére hivatkozik, másfelől ezt korábbi divatnak minősíti, amely ugyan segíti a régiesség körvonalazódását, ám nem bizonyosan hordoz pozitív értéktartalmakat. Ugyanakkor a továbbiakban a „divat"-ot, nevezetesen a biedermeierét, mintegy értékmentes kategóriaként kezeli, és egy Monarchia-szöveg íródásának távlataiba helyezi. A divat önmagában jelentheti általános vonások viszonylagosan hasonlójellegű el/befogadását, ám ezúttal a földrajzi térbe vonódás a Monarchiát idézi meg, a Monarchiába és nem máshová lokalizálja e biedermeier szalonéletet, e szalonélet jellegzetesnek elgondolt figuráit: „Mondják, hogy Pozsonyban, valamint Bécsnek régi házaiban még ma is ülnek e doktor Corvinuszok az aranyozott, keskeny lábú székeken, és a vén dámák a franciát némettel keverik." A felvidéki kisváros megjelenítése akképpen teljesedhet ki, hogy (bár határozatlan kijelentéssel: „mondják") a jelentékenyebb városok rokon „vonásai" révén egy nagyobb, a Monarchiát átfogó körben igazolódik. Messze nem lényegtelen, hogy az irodalommal példái ózás a következőkben újabb mozzanatokkal egészíti ki a „regényes"-ség körébe vonható narrációt. „Régen letűnt szalonélet ez, amelynek fölelevenítéséért most bocsánatot kérek az olvasótól, aki az elmúlt században unos-untalan megtalálta regényeiben a muzsikáló órát, valamint Metternich hercegnő arcképét". S hogy milyen szűk kör az, amely részint olvasott, részint megélt efféle szalonéletet, így olvasó-elbeszélő-regényfigura azonosként jelölt „élményét" tételezi, pontosan jelzi, mily azo-