Krúdy és Pest - Budapesti Negyed 34. (2001. tél)

MÁRAI SÁNDOR [Krúdy]

századdal később, országos gondjaik közepette felfigyeltek, és egy pillanatra elfelejtettek bajt és bánatot, boldogan kortyolták a magas szeszfokú történetet, nem tudtak betelni vele... Kaján és választékos előadása, emberismerete, nemes és mélabús cinizmusa, hangjának gordonkabrummogása, ez a dünnyögő-pusmogó s ugyanakkor rekedten fölényes férfihang vigasztalt, andalított, józanított és békített. Ha van „magyar magány", akkor Krúdy hőseinek magánya az... és a bolsevizált Magyarország ridegségében és sivárságában az emberek odafigyeltek erre az emberien magányos hangra. Mintha mindenki a másik Magyarországról akarna még egyszer hallani, a varázsosról, arról, ahol Keeseginé elvesztette a nadrágját, és aztán (és közben, ezer éven át, elébb és utóbb) történt még egy és más, amit idegen nem ért. Gőgösen írt, és az olvasó hálásan fogadta ezt az ajándékot: azt, hogy csak ő, a kiválasztott magyar olvasó érti és osztja ezt a gőgöt. (1916-ban az írta: „Jó lenne ötven esztendő múlva élni..." Megtörtént. Pestbudai jegyzeteinek, merengéseinek, pletykáinak frissessége, hamvassága változatlanul üde maradt, félszáz év kopásában sem fakult.) Olyan közel ment ahhoz, amiről beszélt — egy utcaszöglethez, cg)' korabeli divatcikkhez, egy emberi archoz —, mintha a szobában ülne és úgy beszélne, személyesen a személyhez. Minden nagy írásnak ez a titka. Feltámadása a gúzsba kötözött magyar irodalmi élet válságos időszakában a hazai fenomének egyik legkülönösebbje volt. (Föld, Föld!... Bp., 1991. 288-292. old.)