Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - PÓTÓ JÁNOS Rendszerváltások és műemlékek

emlékművekkel, vannak ennél fontosabb dolgok is; s legfőképp egyetlen fillért sem szabad rájuk áldozni — még az eltávolításukra sem. A másik álláspont hívei a politikai emlékműveket a közterekről eltávolítani akarták, de nem megsemmisíteni: egy szoborparkban helyezték volna el őket. A harmadik álláspont, amelyet csupán a társadalom elenyésző kisebbsége támogatott, nem a nyilvános vitában, hanem az utcákon, tereken jelent meg. Miként 1945-ben a kommunisták, most szélsőséges kis pártok hívei kezdték lerombolni a politikai emlékműveket. Főleg szovjet és tanácsköztársasági emlékművek estek áldozatául az akcióknak, Münnich Ferenc szobránál pedig immár komédiaként ismétlődött 1956 ősze: a volt belügyminiszter másfélszeres életnagyságé, a járda szintjére helyezett szobrát éppúgy térdben fűrészelték el, mint jó három évtizeddel korábban a magas posztamensre állított óriási Sztálin-monumentumot. Az akciók szervezői persze mindig 1956-ot jelölték meg mint a tettüket legitimáló történeti hagyományt, pedig a módszerek inkább 1945-re emlékeztetnek. 1956-ban ugyanis valóban spontán tömegakciók döntögették a szobrokat, s a cél csak a szobor ledöntése, a szimbólum megsemmisítése volt. 1945-ben és 1989-ben azonban szervezett akciók zajlottak, s a szimbólum megsemmisítése csak eszköze volt a szervezetek önpropagandájának, a szimpatizánsok, a választók megnyerésének A módszer és az eredmény is nagyon hasonlít a négy évtizeddel korábbiakhoz. Gyakran TV-kamerák lencséje előtt zajlott le a szobordöntés, a megrendült régi hatalom, majd a rendszerváltozás után a bizonytalankodó új azonban behunyta a szemét. A tettet egyetlen esetben sem követte felelősségrevonás. Pedig ezek a szobrok ekkor már nem voltak politikai emlékművek, csupán egy letűnt korszak dokumentumai. Önmaguk karikatúráivá váltak azáltal, hogy eltűnt mögülük az őket tápláló hatalom. A MarxEngels-szobor az MSZMP Központi Bizottságának székháza előtt addig irritálhatta a járókelőket, amíg jelenlétével legitimálta azt a hatalmat és ideológiát, amelyet a pártvezetés képviselt. Amint megszűnt az ideológia egyeduralma, maradt egy Marx-Engels-szobor, s a kérdést akkor már úgy kellett volna feltenni, hogy jó szobor-e ez, avagy sem, illetőleg hogy emlékeztethet-e egy Marx-Engels-szobor a marxista ideológia négy évtizedes egyeduralmára? De a kérdés nem így hangzott. Bolsevik nosztalgiával vádoltak mindenkit, aki valamilyen módon megőrzendőnek vélte a múlt e dokumentumait. Pedig az egykori kommunista emlékmuállítók szellemi rokonai éppen a szoborrombolók voltak. Pliszen ők éppúgy hittek a jelkép erejében és hatásában, mint az emlékmű hajdani felállítói. Pontosan ezért akarták megsemmisíteni a szobrokat. Ráadásul mindig egy rítus keretében, ami funkciójában azonos a korábbi koszorúzásokkal — csak persze ellentétes előjelű. Ezt támasztja alá az is, hogy a szobordöntők mindig egykori vagy új ünnepnapokra hirdették meg akcióikat. A szobrokat végül országszerte mindenütt eltávolították, hol erőszakkal, hol kulturáltabb módszerekkel. Általában raktárakba, múzeumokba kerültek. Ettől eltérő megoldás csak Budapesten született, ahol egy külön e célból épült Szoborparkban ál-