Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - PÓTÓ JÁNOS Rendszerváltások és műemlékek

renc József feleségének, a magyarok által mindig tisztek Erzsébet királynénak a szobrát is lebontották. (Egyetlen Habsburg-szobor maradt a helyén, a 19. század első felében élt József főhercegé, akit „magyar-Habsburg"-ként tisztel a történetírás.) A kommunista propaganda és történetírás ugyanis az idegen elnyomás korának tekintette azt a négyszáz évet, amelyben Magyarország trónján a Habsburgok ültek. így a magyar történelem ezer évét bemutató Millenniumi emlékműről ismét lekerültek a Habsburg-uralkodók, s helyükre a Bécs-ellenes függetlenségi harcok vezetőinek szobrait helyezték. (Jól mutatja az emlékmű tudatos ideológiai átfésülését a Habsburgok száműzésén kívüli egyetlen változás: lecserélik a Könyves Kálmán szobra alatti domborművet. Az eredetin a király Magyarországhoz csatolta Horvátországot és Dalmáciát, az újon ugyanő megtiltja a boszorkányégetést. A hongyarapítás helyett a felvilágosodott gondolkodás sematizálódott történeti értékké.) Itt már természetesen szó sem lehetett utcai akciózásról, spontán népharagként feltüntetett, valójában szervezett szobordöntögetésekről, hiszen azok voltak hatalmon, akik a korábbi akciókat megszervezték. Szoborrombolásokra ebben a korszakban csak az 1956-os forradalom napjaiban került sor, aminek a Rákosi-korszak szimbólumává emelkedett Sztálin-szobor mellett elsősorban szovjet emlékművek estek áldozatul. (Ez utóbbiakat aztán 1956 után mind helyreállították.) A szocialista rendszer tehát igyekezett a közelmúltat végképp eltörölni, a távolabbi múltat pedig a jelen igényei szerint átírni. Ugyanakkor az, amit az eltüntetett emlékművek helyére állított a négy évtized alatt, rendkívül egysíkú, didaktikus és torz történetszemléletet mutat. Szovjet emlékművek százai épültek országszerte, Budapesten pedig 27, miközben egyetlen olyan mű sem készült, amely a második világháború magyar áldozatainak állított volna emléket. Minden önkormányzat megalkotta a maga kultuszhelyét egy-egy szovjet vagy felszabadulási emlékmű formájában, ahol április 4-én, a felszabadulás napján a párt- és állami vezetők az ünnepséget celebrálták. Ez a funkciójuk a négy évtized alatt mindvégig megmaradt, egyfajta ideológiavesztés azonban megfigyelhető a felszabadulási emlékműveknél. Kezdetben, az 1956 előtt épülteken mindig megjelent a szovjet katona a maga konkrét valójában, egyenruhában, fegyverrel. Később, az 1960-as évektől jöttek a semlegesebb, általánosabb szimbólumok, a szabadságuknak örvendő, széttárt karó, „bilincseiket vesztett" férfiak, majd a nőalakok divatja következett. Ez utóbbiaknál már csak egy-egy jel utalt az emlékmű valódi funkciójára (például ötágú csillag), vagy már ez a jel is áttételes (pálmaág, galamb) . De gyakran még ez a jel is hiányzott, s csak a felirat mondta el, hogy felszabadulási emlékművet, s mondjuk nem egy fürdőbe lépő nő szobrát látja a szemlélő. Rendkívül jellemző ugyanakkor, hogy a felszabadulás vagy a szovjet-magyar barátság eszmeköre sohasem jelent meg emléktáblán. Az eseménynek és az egész fogalomkörnek mindvégig olyan politikai jelentőséget tulajdonított a vezetés, amelynek feltétlen emlékmű dukált, nem lehetett letudni egy emléktáblával. 1945, a felszabadulás mellett még két 20. századi eseményről emlékezett meg je-