Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

MŰVÉSZEK ÉS POLGÁROK: TÁMOGATOTTAK ÉS TÁMOGATÓK - SZVOBODA DOMÁNSZKY GABRIELLA A Pesti Műegylet története

rossz anyagi helyzet nagy probléma, mert a Műegyletnekel kell tartania fizetett tisztviselőit. A fennmaradás érdekében eltörlik az 1860-ban kikényszerített előírást, amely szerint a vásárlásra rendelt összeg felét mindenkor magyar művekre fordítják. Ennek köszönhetően néhány hét al att a k ülföldi hálózatból megindulnak a képek, és a súlyos állapotok egy éven belül nagyjából megszűnnek. De már késő, a viszonyok véglegesen megváltoztak. Nem igazán javít a Műegylet helyzetén a reprezentatív külföldi históriai kompozíciók bemutatásának sorozata sem, a fizető részvényeseket nem ez vonzza. Amikor P. J. N. Geiger (1805-1880) bécsi professzor bemutatta Egy kép Magyarország fénykorából: Mátyás király tudósat és művészei körében című olajfestményét, alkalmat ad a Koszorú kritikusának elmondani: „...hogy a művész a kívánt eredményt elérje, össze kell egyeztetni az általános szép elveit a nemzetivel!", amivel jól érzékelteti az esztétikai kategóriák tisztázatlanságát, a fogalmak zűrzavarát. De a tárlatokat kísérő ismertetők között már találkozni valódi, elemző kritikával is. Ezek tükrében az ötvenes évek végén a historizmuson belül ízlésváltozás figyelhető meg, a legelismerőbb jelző az „erőteljes", ami Rahl hatásának tulajdonítható, tartalmilag pedig fokozódik a „hűség" igénye. Uj kritikus-típust képvisel Plachy Ferenc, aki maga is festő. 0 a szakmának ír műkritikát, tónusokról, formákról, kompozíciókról szól, a fényárnyékokat, a költői hatást vizsgálja. A figurális képeknél kárhoztatja az aprólékos formaképzést, dicséri a jó csoportfűzést, a figurák változatos mozgatását. A tájképeket elemezve megállapítja, hogy az a legszebb, ha a festék elveszti anyagszerűségét, és csak mint szín tűnik elő. A Képzőművészeti Társulat szervezete kiépítéséhez az Egylettől hathatós segítséget kap, viszonzásul vásárlásaihoz szakvéleményt nyújt. A hatvanas évekbeli ítészek dicsétetére legyen mondva, hog)' azok a mesterek, akiket ők tettek naggyá, a mai napig megtartották hírüket. A Társulat első kiállítása — kizárólag magyar művészek anyagából — 1863 tavaszán a tagok által összeadott pénzből valósult meg. Az első „műcsarnok" mind a hazaiakta, mind a külföldiekre „...meglepően hat, hisz a magyar művészet állását ilyen fokon nem is képzelték". Az esemény kapcsán a Vasárnapi Újság nyíltan és pártatlanul veti fel a két intézmény viszonyát, mert többen rivalizálásukat szítják. A lap szerint a Társulat a hazaiakat, a Műegylet az európai művészek munkásságát mutatja be, és leszögezi, a főváros számára mindkettő szükséges lenne! De az illúziók, a szűklátókörűség, a provincializmussá degradálódort nemzeties törekvések gátat szabnak az összetett és nyitott művészeti élet kibontakozásának. A magyar művészeti élet teljes körű szervezése lassan a Képzőművészeti Társulat kezébe kerül, és szakterületén — félhivatalos jelleggel — szinte a hiányzó hazai kulturális minisztérium feladatkörét látja el. Vagyis magasabb szinten a Műegylet eddigi gyakorlatát folytatja, továbbfejlesztve azt az érdekvédelem és az oktatás terén. A feladatok felvállalása kényszerítően szükséges, mivel a képzőművészeti életben komolyabbra fordulnak a dolgok. A főváros nekilendülő fejlődése során indul a szoborállítások, a nagy falképmegtendelésck kor-