Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - WEHNER TIBOR Budapesti szoborművek

művészetéről összefoglaló elemzés — nemcsak könyv, hanem precíz, átfogó tanulmány szintjén sem — és nincs oeuvre-katalógus sem. Jóllehet itt a század utolsó harmadának egyik, ha nem a legjelentősebb művészi teljesítménye teremtődött meg és szóródott szét: köztereinken, épületbelsőkben, köz- és magángyűjteményekben. Körplasztika és dombormű; emlékmű, emlék, portré, díszítőszobor, kútplasztika, síremlék, kisplasztika, rajz — ez a futó, a Melocco-műveket körvonalazó műfaji-technikai áttekintés is tanúsítja a művészi sokoldalúságot —, de figyelmeztetnünk kell újra meg újra arra, hogy ne a hagyományos, ne a pontosan kategóriákba illeszthető alkotásokban, műnemekben, műtípusokban gondolkozzunk. Lángoló, forradalmi hevületű Ady Endre helyett Alelocco panteonjában a fáradt, megtört, kétségek között gyötrődő, a halálba készülő költő jelenik meg, vagy látomásos apoteózis vezérlő szellemeként úszik elénk — mint Tatabányán, Debrecenben, Pécsett és a budapesti Petőfi Irodalmi Alúzeumban. A korszak ideologikummá szintetizált poétája, József Attila sem irányt jelölő vátesz, hanem megintcsak meglepőn az architek- tórához kapcsolt dombormű-kép fájdalmakkal gyötört oltárfigurája Alelocco felfogásában — mint Komlón —, és Székesfehérváron sem tradicionális királyszobor fogadja a belváros főutcájának szemlélőjét, hanem egy történelmi korszak — szándékos a képzavar — szobrászati freskója ölt testet a Mátyás-emlékműben. A nagyívű, maradandó, leginkább mészkőbe, márványba faragott Melocco-műsorozat — amelynek pillanatnyi lezárásaként olyan munkákat regisztrálhatunk, mint a szimbólumteremtő szegedi 1956-os emlék, a váci, fájdalmas II. világháborús emlékmű és a budapesti, Kerepesi temetőben felavatott méltóságteljes szárnyalású Antall Józsefsíremlék— ne ragadtasson senkit elhamarkodott ítéletre, márminthogy e szobrász minden elképzelését megvalósíthatta, megvalósíthatja. Ez a művész az elmúlt rendszer sajátságos specifikumaiból eredőn évtizedekig defenzívában dolgozott, s ezzel összefüggésben és ettől függetlenül megbízásainak megalkuvásoktól mentes teljesítéséért mindenkor szívós szabadságharcot kellett megvívnia. Csak a jelzés szintjén említjük, hogy a Budapesten megvalósítani szándékozott, 1956-os emlékművének modelljével évek óta hiába próbálkozik különböző, közösségi és privát színtereken és közegekben, s közben olyan atrocitások érik, mint a Műegyetemről történt durva kiutasítás. A nag)', a kritikai hullámveréseket, esetenként sajtóhisztériát keltett munkák mellett a reflektorfénybe nem került, kisebb munkák együttesét is tüzetesen szemrevételezve, eltűnődve a maszkok, a maszkszerű megjelenések jelentőségén, a drapériák szerepeltetésén, a fájdalmasan gyűrődő vagy a dekadens gyönyörűségekbe fulladón lobogó leplek szobrászati, jelentésbeli szerepén, a szobor-hősök lemondó vagy tehetetlenül villámló pillantásán vagy a lecsukott szempillákon — meditálva tehát a paradoxonokon, az abszurditásokon, a lehetetleneken és a mégiseken, a Melocco-szobrászatban újra meg újra a halál reménytelenségébe, a re-