Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - PÓTÓ JÁNOS Rendszerváltások és műemlékek

fel. Ez a korszak mindössze néhány évig tartott, s fő jellemzője a kommunista párt egyre erőszakosabb fellépése és a politikai hatalom korlátozott szuverenitása. Az ország szovjet megszállás alatt állt, s a politikai vezetés lényeges kérdésekben csak a szovjet túlsúlyú Szövetséges Ellenőrző Bizottsággal egyeztetve dönthetett. Az első politikai rendszerváltás hivatalosan csupán az emlékművek egy szűk körét érintette: az irredenta politikai emlékműveket. Mivel az 1945-ben hatalomra került koalíció szakított az itredenta politikai célokkal, ezért a kifejezetten irredenta emlékműveket eltávolította. A háborúban vesztes országként nem is volt más lehetősége, mivel ezek a szobrok sértették két győztes szomszédállam, Csehszlovákia és Jugoszlávia érzékenységét. Az irredenta szobrokat már 1945 augusztusában leemelték talapzataikról, s valószínűleg ugyanerre a sorsra jutott volna az Ereklyés Országzászló is, ha a szovjetek már tavasszal le nem bontják — ennek helyére állították ugyanis saját emlékművüket. (1945. május l-jén, amikor a Szabadság téri szovjet emlékművet avatták, táblákat tűztek a félkörben álló irredenta szobrok elé, amelyek a szomszédos országokkal fennálló barátságot éltették.) A Magyar Fájdalom szobra egyszerű női akttá változott, miután levették talapzatáról (csupán a felirata mondta ugyanis el, hogy „ez a szobor a trianoni szerződés által elrabolt gyermekei sorsát sirató Magyarország fájdalmát jelképezi..."), a Magyar Igazság kútja pedig egyszerű díszkúttá lett, miután levésték feliratát. Az irredenta emlékművek eltávolítása tehát hivatalosan történt, részben külső és szovjet nyomásra, de a koalíció valamennyi pártjának egyetértésével. Ugyanakkor eltüntettek, ledöntötték más szobrokat is, előrevetítve ezzel a következő rendszerváltás tisztogatásait. Kommunista és szociáldemokrata aktivisták döntötték le az 1919-es tanácsköztársaság áldozatainak állított Nemzeti vértanúk emlékművét, az „évszázados úri elnyomás" szimbólumának tartott Werbőczy-szobrot, vagy az „egyházi reakció" szimbólumának tekintett Prohászka püspök szobrát. A baloldali pártok ekkor még szovjet segítséggel sem voltak olyan erősek, hogy demokratikus úton érjék el a nekik nem tetsző művek eltávolítását, ezért az utcára küldött embereik egyszerűen ledöntötték és összetörték őket. A kommunista vezetésű rendőrség pedig „természetesen" sohasem találta meg a tetteseket, pedig gyakran fényképek is készültek az akciókról, transzparensek, zászlók alatt vonultak fel a tett színhelyére, szóval igazi happening keretében történt a szobordöntés. Az akciózás célja aligha lehetett más a baloldali pártok részéről, mint erőfitogtatás és üzenet a régi rend és az egyház képviselőinek, de ugyanakkor a polgári koalíciós partnereknek is: „miénk az utca, bármit megtehetünk", együttal a baloldali pártok „tettrekészségének", „határozottságának" bizonyítéka a demokráciával „bíbelődő" koalíciós partnerekkel szemben. Egyértelműen mutatja ezt a türelmetlen ctőfitogtatást a Nemzeti vértanúk emlékművének sorsa. Ezt 1934-ben állították — a korabeli frazeológia szerint — „a proletáruralom alatt lemészárolt polgárok" emlékére. Eltávolítását a Fővárosi Közmunkák Tanácsa már 1945 áprilisában elhatározta, Budapest kommunista polgármestere, Vas Zoltán pedig augusztus elején írásban is el-