Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)
ESZMÉK A KÖZTEREKEN - NAGY ILDIKÓ Az emlékműszobrászat kezdetei Budapesten
maga is meghasonlott ember — mindkettejüket túlélte. Pályája kezdetén, az 1860-as évek elején, komoly sikerei voltak. Szinte az egyetlen, valóban képzett szobrász ekkor. Mesterét, a nagytekintélyű Rauchot Magyarországon különösen tisztelték (pl. Ormós Zsigmond). Vay az ő műveinek követője, de szárazabb és didaktikusabb felfogásban. Emlékműveit előkelő visszafogottság jellemzi, de az alakokat nem tudta kellő fantáziával variálni, így azonos sablon szerint készültek. Portréi viszont szépek és érzékletesek. Berzsenyi (1859-60), Kazinczy (1860-61), Lorántffy Zsuzsanna (1859-60) portréit, majd Vörösmarty egészalakos szobrát készítette el (Székesfehérvár, 1866), amelyek megbecsülést szereztek számára. Bár vidéken több szobrát is felállították (Kisfaludy Sándor, Balatonfüred, 1877; Deák Ferenc, Zalaegerszeg, 1879), a pesti nagy szoborpályázatokon nincs sikere, csak kisebb díjakat kap, és stílusa felett is lassan eljár az idő. Egykori pártfogoltjai lesznek a legfőbb vetélytársai, és ez minden bizonnyal elkedvetlenítette. Viszonya Izsóval nagyon megromolhatott, Izsó indokolatlanul ellenségesen írt róla leveleiben. Vádjaiban inkább a plebejus önérzet érezhető, és nem az igazság. Vay hiába volt képzett szobrász, a lassan formálódó magyar művésztársadalom nem fogadta be. Elete utolsó éveiben visszavonult a családi birtokra gazdálkodni, és 1886-ban öngyilkos lett. Ezzel a tragikus gesztussal búcsúzott a hőskorszak nemzedéke, bár egyes tagjai még sokáig éltek, így Engel József 1901-ig, de a nyolcvanas évek közepétől már teljesen visszavonulran. Bár a nagy emlékműpályázatok felkeltették az érdeklődést a szobrászat iránt, az európai értelemben vett szobrászati kultúrát nem ezek a heroikus vállalkozások és tragikus sorsú művészek honosították meg, hanem a következő generáció tagjai, akik a nyolcvanas években jelentkeztek. Valójában nem egyetlen generációról van szó, hiszen egyes tagjai (Donath Gyula, Mátrai [Muderlak] Lajos) már több éve dolgoznak külföldön, míg a fiatalabbak (Stróbl Alajos, Zala György, Szécsi [Schefcsik] Antal, Bezerédi [Brzorád] Gyula) a bécsi vagy a müncheni akadémiáról hazajőve azonnal belekerülnek a fellendülő művészeti életbe. Ekkor dől el, hogy végérvényesen itthon maradnak, többen ekkor meg is magyarosítják nevüket. A rohamosan fejlődő Budapest — de egyes vidéki városok is — nagyarányú építkezéseivel olyan munkaalkalmat teremt számukra, amilyen sem korábban, sem azóta nem volt. Egy negyedszázadon át áradnak a megrendelések. Jelentős részük természetesen nem emlékműre, hanem főleg épületdíszítő szoborra szól, de akkoriban ezek a feladatok is az egyedi műalkotás igényével lépnek fel. A dekorátorműhelyekben sokszorosított figurák sem a középületek, sem az igényes magánpaloták programját nem tudják kifejezni, ezekhez művészek kellenek. És ekkorra már vannak is. Amikor Izsó Miklós halála után (1875) Pluszár Adolf átveszi a szobrászképzést a Mintarajztanodában, nincs jelentkező a szakra, hiszen nincs esély a megélhetésre. Valójában ő teremti meg a szobrász szakot azzal, hogy számos növendéket átcsábít (például Zala Györgyöt). Tíz évvel később, az ő halála után az épphogy pályára lépett Stróbl Alajos pedig