Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

ESZMÉK A KÖZTEREKEN - NAGY ILDIKÓ Az emlékműszobrászat kezdetei Budapesten

zást, ha arra érdemes magyar művészt nem találnak. A közhangulat azonban azt sugallta, hogy kell lennie ilyen hazai művésznek. Az az elégedetlenség, amely az Akadémia épületszobrait kísérte (Izsó Miklós csak egyetlen művet készíthetett, a többi szobor Emil Wolff és más berlini szobrászok munkája, illetve a berlini March-cégnél már korábban készült szobrok másodpéldánya) a szoborbizottság számára figyelmeztető jel lehetett. A pályázók helyzetét megkönnyítette — vagy éppen nehezítette — a pontos kiírás, amely Ormós tanulmányát követve megszabta, hogy „a szobor legyen nemesen egyszerű, de nagyszerű, híven s a lehető legnagyobb hasonlatosságában, de nem eszményítve ábrázolja gróf Széchenyi Istvánt 30-50 éve közötti tevékeny férfikorából, hajadonfővel, magyar szabású nemzed viseletben." A pályázatra 1866 májusában 13 művésztől húsz pályamű érkezik be, s közülük egyik sem felel meg a fenti követelményeknek, így kivitelre egyik sem alkalmas. A bíráló bizottság azonban kiosztja a három díjat (Engel József, Izsó Miklós, Vay Miklós), és négy művészt •— a díjazottakon kívül Faragó Józsefet — egy szűkebb körű pályázatra szólít fel. Izsó megsértődik, és az újabb fordulóban már nem vesz részt, így Engelt, aki az igényeket a legjobban megközelítette, felszólítják, hogy a bizottság utasításai alapján készítsen még egy mintát. Ezt 1867. június 11-én bemutatja, és — bár még mindig sok a kifogás — a szerződést a következő évben megkötik vele. Ezzel elkezdődik a szobor elkészítésének küzdelmes tizenhárom éve, szüntelenül új bírálatokkal, szakértőkkel és módosításokkal, egy olyan szobrász makacs erőfeszítése, aki még sosem csinált emlékművet, és nem is tud csinálni (sem művészileg, sem technikailag, hiszen a főalak maga közel 5 méter magas), és egy olyan társadalom hasonlóan kitartó harca, amely ezt a művet bármi áron is, de létre akarja hozni. A szoborbizottság elnökei közben sorra meghalnak, egyes tagok sértődötten lemondanak, de a szobor elkészül. A feladat nehézségei már az első fordulóban nyilvánvalóak lesznek, a díjazott művek méltatása ezt pontosan tükrözi. A felállított szobron a kifogásolt részek lényegében ugyanolyan megoldatlanok, mint a korai kis mintákon, és így ma már nyugodtan elmondhatjuk, hogy a díjazottak közül bárki megkaphatta volna a megbízást, mindegyikük többé-kevésbé hasonló szobrot csinált volna, hasonló küzdelem árán. Ali volt hát az alapprobléma a reális és ideális egységének „egyszerű", ámde „nagyszerű" megteremtésében? A bizottság nagyonjói látta, hogy „a minták egyike sem felel meg egészen a plasztikai igényeknek, a kívánt feladatnak meg éppen nem, mert Széchenyinek a nyilvános életben ismert egyéniségét nem fejezi ki jellemzetesen s őt részint színpadias, hősies, túlerélyes állásban, részint kevéssé erélyes, részint meg az öltözékre s külső formákra is nagyobb pontosságot nélkülöző alakban ábrázolja." Úgy ítélték meg, hogy a plasztikai követelményeknek leginkább Engel terve felel meg, de „nem jellemzetes", bár művészileg a legjobban átgondolt, nyugodt, egyszerű formálású, jó sziluetthatásó. Izsó terve mint plasztikai mű nem áll magas fokon, nehézkesen túlterhelt, a mozdulat, a körvonalak nem elég érthetőek, de eleven és erőteljes. Vay Miklós tervét inkább csak szakmailag