Művészet a városban - Budapesti Negyed 32-33. (2001. nyár-ősz)

MŰVÉSZEK ÉS POLGÁROK: TÁMOGATOTTAK ÉS TÁMOGATÓK - MRAVIK LÁSZLÓ Budapest műgyűjteményei a két világháború között

rögzítsék: a műtárgyak jogosan kerültek szovjet tulajdonba. A szövetségesek ezt a javaslatot természetesen nem fogadták el. A magyar hatóságok lépéseket tettek a műkincsek visszaszerzésre, de még választ sem kaptak Vorosilov marsaiból, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság magyarországi elnökétől. A török uralom óta nem érte a magyar kultúrát ilyen mértékű pusztítás. A fő károsultak ismét Budapest zsidó polgárai lettek, ezúttal azonban másokkal is osztoztak ebben a sorsban. Az elhurcolt műtárgyaknak mintegy 90 százaléka zsidó tulajdon volt, a fennmaradó mintegy 10 százalék nagyobbrészt főnemesek, nem zsidó polgárok és intézmények zártletéteiből állt. Sajátos módon a nem zsidó főrangúak többsége olyan ember volt, aki az ország német megszállása után üldöztetést szenvedett, s aki a háború ellen, Magyarországnak a háborúból való kilépése érdekében lépett fel; ezek az arisztokraták nyíltan ellenezték a zsidótörvényeket, egy részük pedig parlamenti képviselőként konzekvensen bevezetésük ellen szavazott. Voltak olyanok is, akik szabadságukkal fizettek érte, vagy menekülniük kellett az országból. A tanulmányban említett nevesebb gyűjtők jelentős részének java műalkotásait a banki letétekből szállította el az atrocitást atrocitásra halmozó sztálini szovjet katonai hatalom. Ezen kívül eddig közel ezer károsultat sikerült kimutatni, s ha Magyarországon a kutatási szabadság csorbítatlan lenne, a névsor legalábbis megduplázódhatna. Hatvány Józsefné és Hatvány Bertalan gyűjteményeit lakásaikról vitte el szovjet katonai hatóság, de például a svéd nagykövetségre a németek elől bemenekített magyar tulajdonú műtárgyakat szintén „erő alkalmazásával" vették magukhoz. S más nagykövetségeket is ért hasonló jogsértés. A magyar műgyűjtés klasszikus értelemben vett története a szovjet akcióval véget ért. Valamit javított a helyzeten (micsoda iróniája a történelemnek!), hogy kevéssel utána visszatértek a zsidó kormánybiztosság által zárolt és Szálasiék által nem minden alapot nélkülözően nyugatra menekített zsidó tulajdoné műtárgyak. De ezek nagy része is eltűnt nem sokkal utóbb. Végül az 1960-as és 1970-es években nyugatra csempészett műtárgyak jelentettek újabb érvágást. A magyar műgyűjtés új utakat volt kénytelen keresni, mert a minőség és a mennyiség tekintetében egyaránt iszonyú zuhanás után metőben provinciális adottságok közepette találta magát; sikerült is meglelnie ezeket az utakat. Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy a két világháború köztihez hasonló műgyűjtési fénykor mérhetetlen, szinte felfoghatatlan távolságra került mai világunktól. Éppolyan távol, mint, mondjuk, Mátyás király kora.