A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

HIRSCH TIBOR Budapest-anziksz a magyar filmben 1945-től a rendszerváltásig

tosz igazi terének valamilyen felülről értelmezett, összefoglaló jellegű panorámáját. Az anziksz mint epilógus Eddig arról volt szó, hogy hol helyettesíti az anziksz hűlt helye, frusztráló hiánya magát az anzikszot. így van ez azoknál az alkotóknál, akiktől — személyes Budapest-mítoszaikat ismerve — a panotáma, az „egész megmutatása" akár elvárható is lehetne, ha nem volnának olyan magasabb művészi szempontjaik, amelyek éppen az említett Budapest-mítoszok sajátszerűségéből következnek. Természetesen nem kevésbé tanulságosak azok az esetek, ahol a fővárosi panoráma mégsem csak önmaga hiányaként jelenik meg. Ilyenkor a „turisták Budapestjének" képei mégiscsak betöltenek valamilyen értelmezhető dramaturgiai funkciót, tehát többet a látványvilág tetszetőssé tételénél, és csekély kivételtől eltekintve nem a turistákat, nem is a Budapestet kívülről méricskélő ki- és betelepülőket, hanem furcsa módon a városlakókat szólítják meg. Ezek közül az egyik dramaturgiai funkció — nevezzük „anziksz-epilógusnak" — minden esetben az együvé tartozás, amely a többes szám elsőszemélyű „mi" illúzióját erősíti. A panorámaképet ilyenkor a rendező abban a dramaturgiailag hangsúlyos pillanatban mutatja, amikor a történet eljutott arra pontra, hogy távlatból lássuk önmagunkat, együtt a minket, nézőket kalauzoló alkotóval. Időben ez a fűm végén, de legalábbis utolsó harmadában várható. A részleteket még egy harmadik személyű interpretátorfilmművész mutatta meg nekünk — a „harmadik személyű képmutogató" —, az egészet viszont már vele együtt „mi" látjuk, egy már-már katarzisgeneráló panorámakép hangulati segítségével. Természetesen a „mi" a legritkább esetben a „mi, Budapestiek" többes szám első személye. Sokkal inkább: „mi, az ország", amely fővárosának panorámájával fölidézhető. Az augusztus 20-ai tűzijáték esti képeivel zárul András Ferenc groteszk vígjátéka, a Veri az ördög a feleségét (1977). A felelősség súlya alatt roskadozó káder családjával együtt idegesen, autójába rekedve nézi az értelmetlenül robbanó rakétákat. A film egyébként végig vidéken játszódott, a fontos ember vidékről tért meg a fővárosba, amely éppen országos ünnepet celebrál, tehát a korábban látott vidék ünnepét is. így vagyunk „mi együtt", akiknek a jelenet metaforáját magunkra vonatkoztatva, országos szinten kell értelmeznünk a kényszerből végignézett tűzijáték keserű üzenetét. A befejező panorámák ennél természetesen változatosabbak: ha a Veri az ördög a feleségét befejező képsorait keserűnek mondjuk, hozzá képest Gothár Péter Idő van című filmjének (1985) végső dunai panorámája, a címadó dallal, igazi abszurd, posztmodern álkatarzis. Tekinthetjük ezt az epilógus-anziksz hangulati szélsőértékének, ugyanis ha visszafelé megyünk az időben, egyre inkább olyan befejező panorámákat találunk, amelyek a valódi katarzist próbálják generálni. Például Bacsó Péter Kitörés-ének (1970) dunai anzikszát, amely a fiatal hős kudarca, ideiglenes vereségének története ellenére elegáns háttere a reményről szóló deklamációnak. „Élni nem kell, hajózni muszáj!" —