A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

FAZEKAS ESZTER „Ez egy huzatos és kalandos hely"

válaszutat, amellett, hogy nemcsak folytatta, hanem meg is haladta a hatvanas évektől örökölt társadalmi tematikát. „A politikai üldöztetést szenvedők sorsáról beszélt, ráadásul látszólag úgy, hogy rést hagyott egy olyan tabusértő, sorok közti értelmezésnek, miszerint a tötténet nem a már lassan kibeszélhető ötvenes években, hanem 56 után, a Kádár-rezsimben játszódik... mástészt eleget tett az analizáló parabolikus forma válságából fakadó elvárásnak, az emberi természetről emelt örökérvényű történetet a megidézett történelmi korszak talapzatáta."

12 Hogyan hitelesíti mindezt a film városképe? A város nem mint természetes élettér vagy mint atmoszfétikus háttér jelenik meg, hanem mint a tudattalan, a szorongások, az árnyékszemélyiség tükre. Az emberek, a villamosról lelógó tömeg ellenéte üres a város, a hiány tere. A jogtalanul börtönbe vetett János (Darvas Iván) szabadulásakor az eső kopog a szürke utcaköveken. Szaggatott, rövid közelikben látjuk. Fölszáll a villamosra. Nem lát ki az ablakon. Teljes csend veszi körül, a nyikorgó, sípoló zajok felerősödnek. Ül a padon a néma emberek közt egyedül, kifejezéstelen arccal. (Néhány vágóképen a letartóztatása elevenedik föl: a fekete autó, a rabruha, s ő ott áll, amint leadja mindenét, majd a váratlan szabadulás képe — a szembe világító lámpa, az elbocsátó tiszt, a rácsok). Az út ilyen némán folytatódik a taxissal, aki mintha kérdezés nélkül is tudná, kit visz. Bevillan néhány hirdetőoszlop, a Népszabadság, május 6., Világ proletárjai, egyesüljetek! fejléccel, az új Árpád-híd íve, s az esőben, a 12 Gelencsér Gábor: Miért szép? A Szerelem és o hetvenes évek magyar filmművészete. Metropolis, 1999.3. sz., ősz. 98-107. old villamosról lógó emberek. Egy-egy felrémlő tárgy, tanácstalan arc, utcatöredékek — ezek jelenítik meg a várost. A fakó, ellenfényben felvett képeken a hiány korhű, mégis időtlen dokumentativitása hagyott nyomot. Az látja így, akitől elvették az időt és a tetet. S ugyanezzel a csupasz, Pilinszky-lírára emlékeztető filmgrammatikával képes Makk és Tóth János operatőr az ellentételezésié. A férfi a Herman Ottó úton megy végig, az otthonnal szemben lévő üres telken ledől, szinte beleszédül a fűbe, rázuhan a virágzó fák, az ég láttán a természet eufóriája. A megszabadult személyiség a vátostól perli vissza az időt, s ezt az időt a már nyugtató csönd, a természet örök ideje tölti meg az asszony megérkezéséig. Kopogóan szikár dokumentativitás — ez adja a börtöncella, a társbérlet s a villamoskocsi, de a fűszálak időtlen, jelképes líráját is. A Szerelem és a Szmdbád a személyiség belső útjának filmje. Az asszociatív montázsokkal feltémlő régi tárgyak mindkét filmben a múltat avatják jelenné. A Szerelem-ho,x\ az ütés, időtlen térrel szembe állítva él az emlékek, a szeretet jelene, a Szindbád viszont teljesen elkerüli a jelent. I luszárik Zoltán az üres frázisok, a társadalmi és közösségi illúzióvesztés korából visszanézve a „zenei ritmusfrekvenciákból, képi fogalomjegyekből", régi templomtornyokból és fonnyadt sziromlevelekből teremtett személyes teljességet (teret és időt), amelyet a szecessziótól, a szabadság, az érzelmek, a melegség utolsó, de már haldokló korszakától kölcsönzött. A hatvanas évek uniformizálódó világában esztéti-