A város és a mozi - Budapesti Negyed 31. (2001. tavasz)

URBÁN MÁRIA A Kőbánya mozi — élt 35 évet

tak. A film közönségének nagykorúságát jelzi, hogy a mozibajárási szokásokat felmérő kérdőívek ekkor még 20 évestől kezdték az életkori kategorizálást. A film még nem volt ifjúsági kultúra. A közönség ugyanolyan bamba és lelkes jóindulattal mozizott, ahogy ma tévét néz. Ha a heti film nem volt nagyon jó, attól még a következő héten is elment a moziba, bízott benne, hogy az majd jobb lesz. A felmérések szerint a közönség fele egy héten egyszer, negyede kétszer ment moziba. A családok együtt jártak moziba. Belefért a költségvetésbe, hogy hetente egyszer az egész család elmenjen. Ennek feltétele persze az olcsó mozijegy volt. A mozi, a könyv, a színház és a hangverseny a kilencvenes évekig olcsó maradt. Még a nyolcvanas évek végén is 14-15 Ft-ra jött ki a mozi átlaghelyára. Még olcsóbb volt a diák- és a nyugdíjas bérlettel vett jegy. Ezekkel a legjobb helyeken lehetett ülni a legolcsóbb helyáron. Ki ne feledjem: a mozikban három ár volt, a legolcsóbb az első 3 vagy 5 sor, a középáras az utolsó 3 vagy 5 sor, a legdrágább a középső rész. A mozijegyeket sorra, székre adták ki, az ár sosem szerepelt rajtuk. Sokáig állandó volt, aztán 10-20-50 fillérekkel emelkedni kezdett. A hetvenes években tovább bonyolódott a rendszer, az A, a B és a G kategóriás filmek szerint is változhatott. Az A kategória külön támogatást jelentett: a mozi prémiumot kapott a vetítéséért, és alig vagy egyáltalán nem kellett érte kölcsönzési díjat fizetnie a Moképnek. A C kategóriás filmekért külön járulékot kellett fizetni, később egyenest giccsadóval sújtották. Még 1990-ben is a bevétel 38 százaléka a kölcsönzési díj, plusz 10 százaléka „kulturálisjárulék" — ezt becézte a szakma „giccsadónak". A hatvanas évektől viszonylag kevés magyar film készült ezeknek a ketületeknek a lakóiról. A világhírűvé vált magyar új hullám inkább a falu képeiben fogalmazott látványosan és érzékletesen, és értelmiségi témákat boncolva faggatta jelenét, múltját, fürkészte jövőjét. A társadalmi komédiáknak, erkölcsrajzoknak átláthatóbb helyszíneket kínált a kisváros vagy a falu. Kevés film készült a külvárosok lakóiról, s ha igen, a bennük szereplők szinte sosem jártak moziba. A filmeken a csellengő, kallódó fiatalok, a szerelmespárok és az értelmiségiek jártak moziba. (Mellesleg a mozi elég nehezen fényképezhető tér, üresen a legizgalmasabb, ha teli van, oly banális! Nincs annál unalmasabb fényképsorozat, mint ha egymás mellé rakjuk a nagy díszbemutatók zsúfolásig teli nézőtereinek képeit vagy ugyanezt a Filmhíradó kockáival tesszük meg!) Az ötvenes években hősköltemények születtek a munkásosztályról, a hatvanas években inkább legendák, a hetvenes évek végére szociogtáfiai-pszichológiai elemzés tárgya lesz a lakótelep, a valóságot pedig a dokumentaristák kezdik faggatni. Azért szólt róla néhány — jobb híján így mondanám — melankolikus, anekdotikus film is. Gyarmathy Lívia Is nini a szandi-mandit? című darabja (1969) új stílust, világlátást hozott a rnagyat filmbe, máig érvényes külvárosi történetet mondott el hitelesen, érzékenyen, tündéti könnyedséggel, és megteremtett két izgalmas korabeli nőalakot. Eg>' nyári napon két nő áll munkába a gyárban. Egy gimnazista kezdi a nyári gyakorla-