Budapest ostroma - Budapesti Negyed 29-30. (2000. ősz-tél)

EÖRSI LÁSZLÓ Budapest ostroma, 1956

lásokon volt elég régi üres üveg, és a srácok hoztak mindig eleget a legkülönbözőbb méretekben. A literes, hétdecis és félliteres dugós üvegek voltak a legjobbak, mert azokat a nyakuknál fogva úgy lehetett dobni, mint a nyeles kézigránátot, és azokhoz illettek rendszerint legjobban a dugók is. A literes csatos üvegek— ez kiderült az első napokban — kevésbé voltak alkalmasak, mert súlyuk miatt a gyerekek célzottan alig tudtak dobni, és a távolság miatt se nagyon szerették, no meg rongy se nagyon fért a csat alá. Ezért aztán az a gyakorlat alakult ki, hogy a csatos üvegek rongy nélkül és akkor repültek, amikor a tank vag)' a lövegvontató már találatot kapott, megállt és lángot fogott, s csak arról volt szó, hogy minél több benzint juttassanak a környékére. I la a dugó túl vastag volt, bicskával lefaragták, ha meg túl karcsú, akkor vastagabb anyagból való rongyot használtak hozzá. Erre voltak jók a széttépett frottírtörülközők. Az persze nagyon fontos volt, hogy rongy és dugó olyan szorosan „üljön", hogy kezelés közben és dobáskor semmi esette se lazulhasson meg, s csak az üveg széttörésekor jöjjön ki az első csepp benzin. Csodálatos, hogy „készítés" közben és egyébként is milyen ritka volt a baleset. Készíteni csak fürdőszobában volt szabad. Benzint üvegbe tölteni csak tölcsérrel. A kész Molotovot is mindiga fürdőszobában tárolták, rendszerint a fürdőkádban. Es most a felhasználásról. Az ötödik és negyedik emeleti lakások voltak alkalmasak, de néha harmadik emeletit is használtak. Az egyik ablak — amelyikből tilos volt palackot dobni — a főnöké volt, aki irányította, vezényelte a támadást. Erre a funkcióra mindig felnőttet vagy idősebb gimnazistát választottak. A dobók között, akik a többi ablak mögött működtek, már voltak fiatalabb srácok is, akik jól és messzire tudtak dobni, és fegyelmezettek voltak. A főnök sok helyütt „figyelő" néven szerepelt, s csak neki volt szabad kinézni. Az első napokban ugyanis az volt a szokás, hogy a dobás után kinéztek az ablakon, mire a ruszkik persze azonnal odalőttek, és nem egyszer találtak is. így alakult ki aztán az a gyakorlat, hogy a dobás után nemhogy az ablakhoz nem lehetett odamenni, hanem azonnal a lakás hátsó részébe kellett rohanni, vagy a lakásajtón keresztül ki a házfolyosóra, mert egy repeszgránát-belövés mindenkit megölhetett vagy súlyosan megsebesíthetett, aki abban a szobában maradt, ahonnan a benzines üvegeket kidobták. A főnök egy messzebb eső ablaknál figyelt, nemegyszer a szomszéd szobából — nyitott ajtó mellett —, s ha tank vagy páncélkocsi, lövegvontató közeledett a Körúton — rendszerint a Duna felől, a Boráros tér irányából jöttek —, akkor szólt a dobóknak, illetve átkiabált, hogy hány jön, és hogy „vonalban" vagy „libasorban" jönnek-e. Rendszerint libasorban jöttek. A figyelő főnök aztán, mikor közelebb értek, azt is bekiáltotta, hogy a Körút melyik oldalán jön a célpont: „itt" a jobb oldalon, vagy „odaát" a bal oldalon. Eközben egy vagy több ablak mögött felkészült egy-egy hármas csoport: a két dobó és a gyufás. A dobók kihoztak a fürdőkádból egy-egy — ritkábban két — előkészített üveget, és letették az asztalra vagy az odakészített hokedlire. A támadás négy fázisban zajlott le. Az első hármat a figyelő főnök kiáltásai vezényelték: az első napokban a „készen van-