Koszorú Lajos, Erő Zoltán: Budapest-dilemmák - Budapesti Negyed 28. (2000. nyár)

TOSICS IVÁN Lakáspolitika — szociális várospolitika

a jobb kerületekben 17 százalék körüli, míg a rosszabb kerületekben 40 százalék feletti. Budapesten a kilencvenes években jelentősen átalakult a szociális ellátórendszer. Egyes szolgáltatásokat tekintve ugrásszerű volt a fejlődés (pl. hajléktalan ellátás), ugyanakkor jellemző az ellátórendszer egyes elemeinek térbeli szegregálódása (magas színvonalú idősotthonok a budai kerületekben, hajléktalanszállók a VIII. kerületben stb.). Jellegzetes problémákat okoz, hogy az ellátásokat az országos szabályozás, a normatívák „irányítják", sok esetben az ésszerűség rovására. A vázolt problémák részben a törvényi szabályozásra, különösen ennek budapesti specialitásaira vezethetők vissza. A széleskörű települési önállóság alapján a rászorul tsági elven működő segélyezés az önkormányzatok feladata, forrása pedig a helyi költségvetés. Budapesten a szociális támogatási rendszerek kiépítése a kerületek szintjén történt, tehát városi szinten sem valósulhatott meg a segélyezés egységesítése. A kialakul t kétszintű budapesti rendszerben a szociális feladatok zöme a kerületekhez tartozik, a főváros feladatai a szakellátásra, valamint a területileg nehezen lokalizálható feladatokra (pl. hajléktalanok) szűkül le. Ennek megfelelően a fővárosi fejlesztéseken belül a szociális ágazat csak 2 százalékot képvisel (egyes szakellátási intézmények átalakítása, bővítése). Ez az összeg kizárólag a főváros szűken vett szakellátási fejlesztési feladataihoz lehet elegendő, és biztosan nem ad megoldást a kerületek között nagyon eltérően alakuló szociális feszültségek kezeléséhez. A jóléti-szociális ágazatokban a főváros kompetenciája nagyon erősen beszűkített, „felülről" (azaz az országos szabályozás felől) és „alulról" (azaz a kerületek felől) egyaránt. A szociális ellátást illetően az országosan szabályozott juttatások, illetve a kerületi alapellátás között jobbára csak néhány szociális intézmény felett rendelkezhet közvetlenül a főváros. A kétszintű önkormányzás miatt nem beláthatok és nem kiépítettek a hatékonyabb ellátásszervezési, működtetési, igazgatási és beruházási (pontosabban: a kerületek és a Fővárosi Önkormányzat között az optimális tehermegosztási) lehetőségek; sőt, e téren kifejezett ellenérdekeltség mutatkozik, amelyet tovább terhelnek a politikai megosztottságok. A kerületek által fenntartott alapellátás koordinál (hat) atlan, egyszerre tapasztalható benne a pazarlás és a forráshiány. A kerületi hálózat szétszakadt, így csak a racionális társulások útján érhető el megfelelő eredményesség a lakosság ellátásában. Az egyenlőtlenségek további elmélyülését csak részben tudják ellensúlyozni a jelenlegi óvatos kiegyenlítési kísérletek, így a forrásmegosztás során alkalmazott differenciálás, a fővárosnak a közüzemi vállalatokkal kiépített saját, egységes közműtámogatási rendszere, a kerületek együttműködési készségének demonstratív kinyilvánítása (Budapesti Szociális Charta). A budapesti polgár szemszögéből nézve a mai helyzet egyszerűen annyit jelent, hogy a szociális ellátás mennyisége és minőségejelentősen függ attól, ki melyik kei'ületben lakik. Budapest jövője szempontjából fontos kérdés tehát, hogyan lehet a város egyes részei nek „negatív spirálját" megtörni, a csökkenő presztízsű, gettósodó területek társa-