A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

A Kerepesi úti temető másfél évszázada

tő műig magán viseli: szinte minden parcellában találhatunk olyan sírokat, amelyeken látszik a lövedékek pusztítása. Az ostromot követően a temető nagy része újra Pest egyik köztemetőjeként funkcionált: számos, parkokban, kertekben eltemetett vagy a környékbeli utcákon heverő polgári áldozatot temettek át ide, egy részüket azonosítatlanul, jeltelen sírokba. Mellettük azonban neves személyek is kerültek nevesített, ma is meglévő sírokba, mint például a légitámadás áldozatává vált Gombocz Endre botanikus vagy a tisztázatlan körülmények közt meghalt Pásztor János szobrász. 1945-ben és a következő évben több ezer exhumált tetem került a Kerepesi úti temetőbe — a falak mellett szükségtemetőt is kellett nyitni — és még 1949-ben is folytak az áttemetések. A lapok a sírboltokban tanyát ütő bűnözőkről cikkeztek, a temető a pesti alvilág egyik bázisává vált. Az itt dolgozókat fel nem robbant aknák és lövegek fenyegették. 1946 után a köztemetői jelleg ismét fokozatosan megszűnt, és a Kerepesi úti temető átmenetileg— 1951-ig— újra elsősorban mint a neves személyiségek kedvelt temetkezési helye működött. Ebben az időszakban kapott itt sírhelyet például Basilides Mária operaénekesnő, Hodinka Antal történész, Gárdonyi Albert levéltáros, Tombor Jenő honvédelmi miniszter, majd Márkus László színigazgató, Sergio Failoni karnagy, Dalnoki Miklós Béla volt miniszterelnök, Koszta József festőművész vagy Márkus Emília színésznő. Itt temették el Ignotust, Cholnoky Jenőt, Schöpflin Aladárt, Somlay Artúrt és Rátkai Mártont is. A 24. parcellába kerültek a balfi munkatáborban meggyilkolt Szerb Antal és Sárközi György hamvai, 1946 augusztusában pedig a 4L parcellában temették el az 1944-ben mártírhalált halt Radnóti Miklóst. 1949-ben exhumálták az ostrom alatt éhen halt és a Rákóczi téren eltemetett Szabó Dezsőt, aki szintén a 24. parcellában kapott sírhelyet (bár először, végrendelete értelmében, a Gellérthegyre szerették volna áttemettetni). Az ostrom idején súlyosan megsérült Kossuth-mauzóleum 1948. március 15-ére épült újjá, egyértelműen a kommunisták 1848-at kisajátító propaganda-hadjáratának részeként. Egy év múlva, a Kerepesi úti temető centenáriumán azonban már nem volt hivatalos ünnepség, sőt, szinte egyáltalán semmiféle megemlékezés. Az évfordulót hallgatás vette körül, és a temetőt egyre inkább a teljes felszámolás veszélye fenyegette. 1949-ben valamennyi budapesti temető a Temetkezési Intézet helyett megalakult Eővárosi Temetkezési Vállalat kezelésébe került, kivéve az izraelita temetőket. Az ország valamennyi temetkezéssel kapcsolatos vállalkozását államosították (ennek keretében szűnt meg 1952-ben a Gerendaycég is). Az 1950-ben létrehozott Nagy-Budapest nyolcvanhét temetője közül, higiéniai és városrendezési okokra hivatkozva, elrendelték huszonhárom budai és ötvenkét pesti temető lezárását, elsősorban a peremkerületekben. 1952. szeptember 30-án pedig megszületett a határozat a Kerepesi úti temető bezárásáról és felszámolásáról. Máig találgatások tárgyát képezi, hogy a Rákosi-korszak vezetői tényleg a földdel akarták-e egyenlővé tenni az egész temetőt, és ha igen, pontosan mi volt az oka annak, hogy a Temetkezési Vállalat végül el-