A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

A Kerepesi úti temető másfél évszázada

kaihoz képest, kevésbé jelentős. Az árkádsor síremlékei tehát egyértelműen a funerális művészet és mentalitás egy későbbi korszakát reprezentálják. Ezt jól példázza az is, hogy ekkorra számos síron megjelentek a fényképek, amelyek tehát már alkalmasnak bizonyultak arra, hogy kielégítsék az elhunytak síremléken való megjelenítése iránti egyre növekvő igényt. 1904-ben a két épülő árkádsor közötti köröndön kapott sírhelyet Jókai Mór (akinek első fejfája, kívánsága szerint, saját háza kapujának az anyagából készült). Amilyen grandiózus temetésben részesült — monumentális ravatalát például Lechner Ödön tervezte —, olyan elhanyagolttá vált később a sírja. 1925-ig szinte évente cikkeztek a lapok arról, hogy a nemzet írójának, bár kiemelt helyen nyugszik, nincs méltó síremléke, de még a meglévővel sem törődik senki — főképpen családja nem —, csupán a fővárostól kap évente kétszer, halottak napján, illetve halála évfordulóján hivatalos koszorút (1919-ben például a szinte jeltelenné vált sírt a komáromi Jókai Egyesület hozatta rendbe). Végül 1925-ben kiírták a Jókai-síremlékre a pályázatot, amelynek egyik feltétele az író azon kívánságának figyelembe vétele volt, hogy sírhantja felett ne legyen sírkő. A pályázat „csak" síremlékre szólt, bár Szomaházy István javaslata szerint mind Jókainak, mind Mikszáth Kálmánnak mauzóleumot kellett volna építeni. Az árkádsorokhoz kiválóan illeszkedő, ötletes megoldású Jókai-síremlék, Kismarty-Lcchner Jenő és Fürcdi Richárd műve, 1928-ra épült fel. Az árkádokat környező parcellákban, éppen ezek közelsége miatt, szintén számos kimagasló személyiséget temettek el. Ezen a környéken kapott sírhelyet 1905-ben Borbás Vince botanikus, 1908-ban illetve 1909-ben Hevesi Ödön és Lukács Antal közgazdászok, 1910-ben Prém József író és Gerle Lajos építész, 1911-ben Hirschler Ágoston belgyógyász, Lánczy Gyula történész, Vértesi Arnold publicista és Maywald József klasszika-filológus, 1912-ben Evva Lajos színigazgató, Aigner Sándor építész, Borovszky Samu történész, Cholnoky Viktor író, Gsapody István szemész, Dimer Gusztáv Adolf nőgyógyász és ifj. Csiky Kálmán jogász, 1913-ban pedig Vámbéry Ármin orientalista, Egerváry Gyula író, Sóltz Gyula erdőmérnök, Klösz György fényképész, Mészáros Imre, az Operaház igazgatója, Dóczy József zeneszerző, ifj. Tihanyi Miklós színész és id. Lengyel Béla kémikus. 1913-ban temették el a 18/1. parcellában az 1832-ben elhunyt báró Simonyi József huszárezredest — a híres Simonyi óbestert —, akinek hamvait az Arad vármegyei Vadász községben álló sírboltjából hozták ide. A Gerenday-műhelyben készült síremlékére egy őt ábrázoló ismert festmény relief-változata került. 1914-ben temették el az árkádok közelében Szamovolszky Ödön szobrászt, 1915-ben pedig báró Lévay Istvánt. Mindketten ismert személyek voltak, akik a világháborúban haltak hősi halált, és ezért kétszeresen megkülönböztetett figyelemben részesültek (Szamovolszky sírjára egy saját, korábban nagy figyelmet keltett munkáját állították). Az ilyen típusú sírokra a továbbiakban is a kiemelt bánásmód, nem egyszer az elhunyt tényleges érdemeitől és sorsától független túlreprezentáltság volt jellemző. Az első világháborús sírfeliratoknak, a hősi emlékművekhez ha-