A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)
A Kerepesi úti temető másfél évszázada
architektonikus síremléket tervezte. Épületeihez többek között saját héber betűstílust alakított ki. 34 A Salgótarjáni úti zsidó temető számára Lajta mellett még számos jelentős művész tervezett síremlékeket, például Alpár Ignác, Donath Gyula, Fellner Sándor, Gárdos Aladár, Körössy Albert, Maróti Géza, Gerster Kálmán, Sárkány István vagy Vidor Emil. 9. Az eddigiekben minden arra mutatott, hogy a Kerepesi úti temető a századfordulóra valóban a nemzet pantheonjává vált, az első számú sírkertté, amelynek jelentősége megtámadhatatlan és elvitathatatlan. Történtek azonban ennek ellentmondó események is. 1907-ben a Bárczy István-féle városfejlesztési terv például javasolta a temető teljes megszüntetését, valamennyi síremlék áttelepítését, és kezdeményezte területének a beépítését. (Érdemes fentebb újra végignézni, hány neves személy nyugodott már itt ebben az évben.) A soha meg nem valósuló terv elleni tiltakozás állítólag újabb és újabb reprezentatív sírok létrejöttét inspirálta, sőt, ebben az évben épült fel a temető új kápolnája, valamint a 34/1. parcellában a Guttmann-mauzóleum. 1906-ban zajlott le gróf Thököly Imre hamvainak késmárki, valamint II. Rákóczi Ferenc, Zrínyi Ilona, gróf Bercsényi Miklós, gróf Gsáky Krisztina, gróf Esterházy Antal, Sibrik Miklós és Rákóczi József földi 34 Vö. például: Lajta Béla: A temető művészete, in: Mogyar Iparművészet 1914:112-122. old.; Bárdos Artúr: Lajta Béla, in : Művészet 1913:285-294. old.; Nádai Pál: Lajta Béla életműve, in: Ars Una Művészeti Szemle 2:8/9 (1924), 309-321. old.; Vámos Ferenc: Lojta Béla, Bp.: Akadémiai, 1970.; Kathy Imre: Lajta Béla, in Németh Lajos szerk.: Mogyar művészet maradványainak kassai újratemetése. A fővárosban október 28-án monumentális gyászünnepséget tartottak a Törökország felől ide érkező hamvak tiszteletére (az ehhez kapcsolódó díszmenetet Szendrei János történész rendezte). A Rákóczi-emigráció tagjai közül ugyanebben az évben másokat is hazahoztak — például Vay Ádámot Danzigból, a mai Gdanskból —, de Budapesten senkit sem temettek el közülük, és szóba sem igen került, hogy esetleg a Kerepesi úti temetőbe vigyék őket. Utóbbi tehát még ekkor sem számított a nemzet egyedüli fontos és reprezentatív temetkezési helyének. Ebből a szempontból különösen fontos a hazatemetkezők jelentősége. A dualizmus évtizedeinek kulcsfiguráit jelentős részben nem a fővárosban temették el, ahová tevékenységük döntően kötötte őket, hanem vidéken — birtokukon, lakóhelyükön vagy azon a településen, ahol születtek —, egy generációk óta használt, vagy éppen általuk alapított családi sírhelyen, esetleg egy magányos sírban. Elsősorban — de nem kizárólag — olyan arisztokratákról és más, alacsonyabb rangú nemesekről van szó, akik a politikai életben tűntek ki, de voltak köztük tudósok vagy művészek is. Nem szükséges itt valamennyiüket felsorolni, csak néhány nevet említsünk, érzékeltetendő, hogy létezett egy, a fővárosi temetőkkel szembeni fiktív „ellensúly": 1890-ben gróf Andrássy Gyulát, 1892-ben Baross Gábort, 1902-ben Tisza Kálmánt, 1907-ben báró 1890-1919, Bp.: Akadémiai, 1981:345-356. old.; Majoros Valéria: Lajta Béla síremlék- és temetőművészefe, in: Ars Hungáriái)}:) (1983), 165-184.old. 35 Vö. Bánkuti Imre: Rákóczi két temetése, in: História 11:3 (1989), 14-15. old.; Tamás Edit: II. Rákóczi Ferenc újratemetése Kassán 1906-ban, in: MÄS 49:7/8 (1996), 52-54. old.
