A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

ILLYÉS GYULA Beatrice apródjai (részletek)

Szegi kalauzolásával (tán már Jarnó társaságában) kerültem el a Kerepesi temetőbe: magam is arcátlan röhejekre készülve föl eleve. Arcbipenko már megcsinálta az első lukashasú szobrát, Le Corbusier építészeti álmai már nemcsak a levegőben lebegtek: rajzok jelentek meg róluk. Ugyanabban az avantgárdé folyóiratban, amely — elrémítőül, hogy az ízléstelenség milyen mélypontjára jutott a „klasszikus" szobrászat és szépépítészet — a genovai temető márványrengetegjéből közölt néhány pompázatos, de valójában elmebajjal határos emlékműszüleményt. Kamaszpukkadozásra volt nekünk is okunk, fölfedezve a közös szellemet, mely a Kossuth-mauzóleumot és a Tőzsdepalotát összefűzi! Hogy az asszírbabilón stílusú Anker-palotát azonmód síremlékként föl lehetne állítani. Hogy hány évig megélt volna Petőfi a piramisnagy sírboltjából, amelyben épp csak az ő teste nem nyugszik. És a szelleme? Dc Vörösmarty sírja előtt elnémultunk. Jelképszerű volt, hogy megtalálni is csak alig találtuk meg mindnyájunk kedvencét (Babits nagy tanulmánya nyomán). A temető falához szorítva lapult, olyan szabvány kőlap alatt, amely egy falusi cinteremben sem állítja meg az embert. Volt mégis, ami megindítsa az áhítatot; már affajta szívekben, mint a mienk. A kőfal túlsó feléről olyan erővel hatott át a villamoscsörömpölés, a társzekerek csattogása a gránitkockán, de még az ócskapiacnak a trombita- és torokrikácsa, hogy itt a sír előtt is jobb volt csak pillantással cserélni gondolatot és véleményt. Eljövet a temetőből még kívülről is megnéztük, hol fekszik a sír. Nem volt nehéz rögzíteni a helyet. Egy-két sírkereszt a kerítés fölé emelkedett. Méltó helynek tartottuk — az ország szellemi szintjére valónak—, hogy a nemzet „nagyszerű" halálának énekesét ilyen kegyeletben őrizze a nemzet. Lehet vajon értékesebb jelkép arról, hogy az a „nagyszerű" halál — „nagyszerű" a vers születése korában nagyméretűt, mindenre kiterjedőt jelentvén — immár elkövetkezett? Amikor most (a pénzhordó utamon) a kőkerítésnek épp azon a részén két cigarettázó prostituáltat láttam, alkalmi vendéget lesve az ócskapiac felől, a jelkép nihilizmusra hajló elmémben tökéletessé vált: íme a nagyszerű, a világra szóló sír a hozzá tartozó angyalfigurákkal! Illyés Gyula: Beatrice apródjai (részletek). Bp., Szépirodalmi, 1919. 10. és 21-23. old.