A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

HELTAI JENŐ Temetés

Temetés A

z első temetés, amelyet láttam, Deák Ferenc temetése volt. Öt-hatéves kisfiú voltam még; ki Deák — később tudtam csak meg. Akkor annyit hallottam csak róla, hogy a haza bölcse, nagy ember, akinek az elmúlása mindnyájunk számára szerencsétlenség, nemzeti gyász. A temetés külsőségeiből emlékezetemben csak az utca gázlámpái maradtak meg. Fényes nappal égtek ezek a gázlámpák, gyászfátyol lengett rajtuk. Ma is látom őket. Es a tömeget. A rettenetes tömeget, amelybe beékelődve szorongtam nálam kisebb testvéreimmel, valahol hátul, messze a komor gyászpompa látványosságától. Kegyetlen felnőttek tolakodtak elénk, mind hátrább nyomva minket, kis gyerekeket. így sodródtam végül a legutolsó sorba, ahol már csak a rendőrlovak patkóinak a csattogása meg a halottas kocsi kerekeinek a csikorgása hallatszott az ájtatos csöndben. Hiába néztem magam elé, hiába ágaskodtam föl, hogy lássak is valami keveset a méltóságos gyászmenetből, lábszárakat, nadrágokat és szoknyákat láttam csak, óriási nadrágokat és terebélyes szoknyákat, amelyek mint valami meglódult, hullámzó, sötét függöny takarták el szemem elől a világot. Addig kerestem valami kis rést, addig fészkelődtem, amíg balvégzetem egy kövér ember és a házfal közé préselt. Itt mozdulni sem tudtam többé. A sok nadrágból most már egyetlenegyet láttam csak, a kövér emberét. Félelmetesen nagy, ijesztőn széles nadrág volt, szürke és kopott, reménytelen kíváncsiságom úgy pattant vissza róla, mint sóhaj a kínai falról. Ezt a nadrágot néztem, ezt a fenekén agyonnyűtt, szörnyű intézményt mereven, csalódottan, elkeseredetten, egyetlenegy pontra szögezve tekintetemet, elmondhatatlan fájdalommal, hogy a haza bölcsének a temetéséből nekem csak ez a könyörtelen, kegyetlen nadrág jut. Ezt néztem mindaddig, amíg tekintetem elhomályosult a hiábavaló harcban és könnyeim megeredtek. Csöndesen sírtam, könnyeim végigfolytak orcámon, le se töröltem őket.