A Kerepesi úti temető. I. - Budapesti Negyed 24. (1999. nyár)

A Kerepesi úti temető másfél évszázada

szertartása volt. Mind a költő, mind a mártír joghallgató temetésén hatalmas tömeg tüntetett némán a forradalom mellett és az elnyomás ellen, ahogyan a kor többi fontos temetésén is, például Barra Imréén Kolozsvárt, vagy gróf Teleki László pesti búcsúztatásán, majd sziráki temetésén, és, bár kisebb mértékben, de gróf Széchenyi István nagycenki temetésén is. (Utóbbi egyébként egy héttel a Forinyák-temetés után zajlott le, és április 30-án Pesten is tartottak Széchenyi tiszteletére egy gyászünnepélyt.) A falsírboltok mellett az 1850-es években eltemettek néhány jeles személyt a temető belső részeiben is, elsősorban a főkapuhoz közeli, mára már teljesen átalakított parcellákban (például az egykori 5/a., a 7. és a 13. számúban): 1851-ben Egressy Bénit, 1854-ben Fáncsy Lajos színházi rendezőt, 1855-ben Repiczky János nyelvészt és Obernyik Károly írót, 1856-ban Appiano Józsefet, Pest polgármesterét, 1857-ben id. Beöthy Lászlót, 1858-ban pedig Bajza Józsefet, Reguly Antalt, id. Lendvay Mártont és Szontágh Gusztávot. A Kerepesi úti temető falsírboltjaiba temettek az 1860 utáni tíz évben három pesti polgármestert (Szepessy Ferencet, Terczy Szilárdot és Rottenbiller Lipótot), hat akadémikust (Sauer Ignácot, Szalay Lászlót, Bugát Pált, Pákh Albertet, Balassa Jánost, Gebhardt Xavér Ferencet), valamint a főváros iparának (Ganz Ábrahám, Schlick Ignác), művészeti életének (Györgyi Alajos, Szilágyi Béláné, Wieser Ferenc) és közéletének (Lángh Ignác, Clair Ignác, id. Emich Gusztáv, Gozsdu Emánuel) jelentős képviselőit. A Salzburgban elhunyt Szalay László repatriációja és nagy tömegeket megmozgató gyászünnepélye méltó folytatása volt az ötvenes évek — fent említett — hasonló megmozdulásainak. Egyes temetések tanúskodtak a még élő nagyságok majdani sírhelyének hollétéről is: 1866-ban például Pulszky Ferencné és Gyulai Pálné kapott sírhelyet a temető fala mellett. A falsírboltokra a továbbiakban is főként a természetes fejlődés, az „öntudatlan" pantheonizáció volt a jellemző, bár néha történtek szekunder temetések is, például id. Schedius Lajosé vagy Semmelweis Ignácé (aki azonban csak 1891-től 1894-ig nyugodott itt, és még háromszor áttemették), de általában nem felsőbb szintű, hanem családi kezdeményezésre. Az 1863-ban elhunyt Trattner-Károlyi István nyomdatulajdonos például az általa megváltott sírboltba temettette át sógora, apósa és felesége hamvait, akik mind a Kerepesi úti temető megnyitása előtt haltak meg. A századfordulóig a falsírbolt-együttes maradt a temető legrangosabb része, számos politikusnak, művésznek és tudósnak adva végső nyughelyet. A négy törési ponton, vagyis a temető sarkain négy mauzóleum épült: a Sebastiani és a Ganz családé, a Thai may er családé, amelyet 1926-ban csontfülkévé alakítottak, valamint Saxlehner András sírboltja, amelyet az 1950-es években az Új köztemetőbe telepítettek át. Az egykor közel ezerkétszáz síremlékből álló falsírbolt-együttes jelentőségét — a neves személyiségek sírja mellett — ma elsősorban az adja, hogy természetes kialakulású, tehát jórészt nem szekunder temetésekkel jött létre. Máig őrzi múlt századi képét — bár az 1950-es években a temető hátsó falánál közel kétszáz sírboltot felszá-