Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

„DE ÍME, A SZOCIALIZMUS NAGYON ELHATALMASODOTT NÁLUNK"

— Ahá! Már értem! Szóval, te azt a technikát idézőjelben mondtad. — Na, végre! Én arról a mai színpadi technikáról beszéltem, amely függetlenítette magát a mondanivalótól. Nem kiszolgálja a témát, hanem olyan szervetlenül aggatja rá a hatásokat, mint a karácsonyfadíszeket. No, most gyorsan, gyorsan! — Szóval, szerinted milyennek kell lennie a jó színdarabnak? — Érdekesnek. — Azt hiszem, minden szerző ilyet szeretne írni. — De olyat ír, ami az igazgatókat érdekli. Én olyan színdarabra gondolok, ami a közönséget is érdekli. — Hát az nem egy? — Ezt ne azoktól a kevesektől kérdezd meg, akik benn ülnek a színházban, hanem azoktól a sokaktól, akik nem járnak oda egy idő óta. — És honnan tudod, mi érdekli a közönséget? — Minden író egyúttal közönség is. A közönséget csak az a mondanivaló érdekli, ami az írót is őszintén érdekli. Amelyen tépelődhetik, amellyel szemben ellenállhat, és amelyben szívesen le is győzeti magát, ha nem együgyűen, csalafinta trükkökkel, hanem logikus igazsággal győzik meg. — És most lennél szíves valamit mondani a darabodról? — Hogyne. A témája akkor született meg bennem, amikor közvetlenül a háború és [a] forradalmak megpróbáltatásai után a legnagyobb csüggedtségben éltünk és a holnaptól is rettegtünk. Akkor menekültem ebbe a témába, amely lejátszódhatik akárhol, akármikor, csak egy követelménye van, hogy az embereknek ne legyenek benne megélhetési gondjai. — Szóval, afféle „Wunsch-Traum"? •— Dehogy „Wunsch-Traum"! Lombik. Kitenyésztettem benne a problémámat és egész fejlődésében bemutatom a közönségnek. Engem izgatott és nem hinném, hogy a közönség nálam érzéketlenebb lenne. Elmenőben hirtelen még egy kérdéssel támadok rá: — Mondd, Tamás, igaz az, hogy te már hatvankét éves vagy? Most végre kipattant a nyugalmából. A hangja friss, fiatalos energiával csengett: — Rágalom! Már hatvanhat vagyok! Könnyű neki! Aki naponta három Rovás-t ki tud vágni, annak még igazán nem kell az éveit letagadnia! (Színházi Élet, 1934. 14. sz. 10-11. olá.)