Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)
,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"
makalap, mely alól ragyogóan világlott elő csodálatosan szép, sárgásszőke haja. Barna Józsi egy gázlámpa alatt érte utol s lopva az arcába tekintve, szokás szerint közömbösen tovább akart menni. De hirtelen delejes áram futott végig rajta, arcát elborította a vér, s ő megfordult. Egy mesésen lágy hang szólott utána, félig vergődve, félig fuldokolva: — Bocsánat, uram! Barna Józsi lekapta a kalapját és udvariasan lépett a leányhoz. — Parancsoljon, kisasszony! — mondta az ő jóságos lágy hangján, mely mindig pénzébe került, valahányszor egy jó barátjával szemben használta. De a kisasszony nem tudott parancsolni. Hamvas, szép arcát (az egész teremtés nem lehetett több tizenhat évesnél) elöntötte a piros vér s nagy, acélkék szemeit elborította a víz. Arcszögletei vonaglottak a nagy fölindulástól. Barna Józsi látta, hogy itt hiába vár parancsot, s jóságos részvéte segített az ő veleszületett élhctctlenségén. Jóságosan, mint egy nagybácsi, karjába öltötte a leány kezét, és biztatóan szólott hozzá: — Ugye, kisasszony, elkésett és most fél magányosan menni? Majd hazakísérem — a kapuig — tette hozzá minden félreértés kikerülése végett. De a leány zavara erre csak növekedett. Reátámaszkodott a férfi karjára és hangos zokogásban tört ki. — Nincs otthonom, nem tudom, hová menjek. Erre aztán Barna Józsi jött zavarba. Hiszen még Duha Péter is először hazakíséri a hölgyét, és csak másnap kíséri az őt. Egy pillanatra átvillámlott ugyan az agyán, hogy Duha Péter ilyenkor azt mondaná: „Sohase búsuljon, kedvesem, az én lakásom elég tágas, elférünk benne ketten is." De azért nem mondta. Csak törülte a homlokáról az izzadtságot, s mintegy magában motyogta: — Ez bizony nagy baj. A leány ebből a beszédből rosszat sejtett, mert aggódva tekintett föl kísérőjéhez. — Uram — mondotta remegő hangon —, segítsen rajtam, vigyen akárhová, csak el ne hagyjon! Hálás leszek, szolgálója leszek, csak magamra ne hagyjon ebben az irtózatos éjszakában. Barna Józsi erre ismét a Duha Péter eszével ezt gondolta: — Ez ugyan egészen világos beszéd. De a maga fejével azt gondolta: — A nyomorral nem lehet visszaélni. — Arról szó sincsen — fordult aztán a leányhoz —, semmiképpen sem fogom elhagyni. De hát tudja, a dolog kissé bajos, mert én magányos ember vagyok, és csak egy szobám van. Hacsak nem riad vissza attól, hogy valami szállodában tölti egyedül az éjt?
