Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

„DE ÍME, A SZOCIALIZMUS NAGYON ELHATALMASODOTT NÁLUNK"

rám a lelkiállapota, mert ez megkülönbözteti mástól, aki nincs ebben a lelkiállapotban. A maista képen, plakáton az emberalakokon kifejezéstelen, primitív, olykor bárgyú arcok. így akarja a művész, mert így kell a publikumának, ha publikum már belül is bolsevista. Annyira dominál az ember egyénietlen felfogása, hogy egyes plakátokon az egész csoportnak ugyanaz az arca van. Proletár tömeget akar ábrázolni, minek mindenkinek külön arc, külön kompozíció, külön modell? Elég hiba, hogy az emberek arcai nem egyformák. Az üzemkoncentráció azzá teszi. Még valami. A burzsoá világban a művészet kiváltságos adomány volt és mintául magasabb rendű embereket és sajátságokat választott. Kiváltságos adomány, magasabbrendű minta, ezek [olyan] fogalmak, amik nem a bolsi világba valók. Ezek arisztokráciát jelentenek. Egy Rafael-képen elnyom engem Rafael: mi vágyókén hozzá képest, aki így tud festeni! A Madonnája pedig: hát ilyen is lehet asszony? Hogy nézzek akkor a magaméra, ha ilyenek is vannak? Egyáltalán, női ragyogó szépség a vásznon? Elégedetlenséget kelt bennem a szépségkülönbözetem, mely nekem az életben kijár. A női szépségkultusz, ezt már kisütötte valamelyik tudós, a modern kapitalizmus egyik leghatalmasabb kifejlesztője. A proletárművészet tehát nem ad szépséget, mely a valóságot lekonkurálja, és nem ad tudást, technikát, mely a néző embert önérzetében kicsinyíti. Ellenkezőleg, úgy rajzol, hogy csak fogalmat jelez, és úgy, hogy a nézője azt érzi: így én is tudok. Egy négyszög vagy háromszög: ez az arc. Két keresztléc: a szem, egy hosszúléc: az orr. S ha alája írom, hogy ez a Lenin arcképe, akkor ez a Lenin arcképe lesz. Minden gyermek így szokott rajzolni, s a művész csak annyiban különb a gyermeknél, hogy tudatosabban és virtuózabbul rajzol, mint a gyermek. A szobrásza pedig? Nos, a szobrász szintén azt mondja: én is csak azt csinálom, amit te is tudsz, elvtárs. S pontos anatómiai tudással hóembert csinál agyagból, márványból és bronzból. A költészetük, amilyen zagyva és érthetetlen, éppoly következetesen a bolsevista életfeltételekkel kongruál. Amit én érzek, csak úgy van hivatásom közölni, hogy nem úgy közlöm, mint az én érzésemet, hanem mint valamennyiünkét. De, ha világosan kimondok valamit, akkor konkrét, speciális érzéssé válik. Tehát nem fejezem ki világosan, hanem félnyers árunak. Azt mondom: eső, hideg, a fene egye meg! íme az extraktum, mellyel ki-ki a maga használatára csinálhat, amit akar. A hasonlataim, a költői szárnyalásaim a proletárélet miliőjéből fakadó proletárfogalmakhoz simulnak. A munkához, a szerszámhoz, a fiziológiai funkcióhoz. Szeretlek, lányka, mert a szemed kék, a hajad szőke? Ezt nem mondhatom, mert a másik feketét szeret és ehhez sincs köze senkinek. Ellenben én férfi vagyok és