Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

„DE ÍME, A SZOCIALIZMUS NAGYON ELHATALMASODOTT NÁLUNK"

ka eredménye nem egyesé, hanem a közé: a nem termelő kultúrcsinálóknak csak annyi juthat az egyes ember termelőmunkájából, amennyi a maga alapszükségletének fedezete után fennmarad. S íme, a bolsevista gazdaság a falba verendő szöget sem tudja megszerezni és képet csináltat, melyet ráakasszon. Zavartalanul, mintha egyéb dolga, gondja sem volna, él a feleslegesnek, a luxusnak, a szükséges nélkül. Lázas tevékenység folyik teljes szüneteltetése mellett annak a produkciónak, amely ezt a munkát eltartaná. A konyha hideg és az asztalt díszítik. Kultúra ez? Akkor a legkulturálisabb a lump, aki adósságot adósságra halmozva színházban, orfeumban tölti az idejét. Akkor kultűrerény, ha a családapa színházra, orfeumra költi családja ebédjét, a gyermek cipőjét. Nem, ez nem kultúra, és ami csinálja, nem kultúrpolitika, hanem csak politika. Agitáció, propaganda, jobban mondva: reklám. A proletárnak, akinek nem tudok ennivalót adni, aki hiába követel tőlem lakást, annak az elégedetlenségét mulatságba fojtom, és amikor semmit sem lát jobbnak, mint volt, akkor a tanítót mutatom neki: lám, ez sovány volt és most meghízott a pénztárcája. Parkettás termekbe vezetem: lám, ide soh'sem engedtek be. Hogy mibe kerül? Nem pénzügyi kérdés ez, hanem politikai rezsi. Valóságban azonban mégis több embert tartanak el, mint ahány fogyasztásra alkalmas produktumot létrehoznak. Az óriási leszegényedésnek, mely a háború folyamán beállott, az első áldozata mégis csak a kultúra. Okszerű gazdálkodás mellett a szegényebbé vált ember a színházról fog lemondani, nem a főzelékről. A könyvről és nem az újságról, az újságról és nem a kenyérről. Aki nem így tesz és adósságokkal fedezi a változatlan életmódot, tönkremegy. Es tönkremegy az az ország is, amely annyi kultúrát tart fenn a szegénységben, amennyit kinevelt a gazdagságban. Bizony, itt nincs segítség. A szegénységnek első áldozata a kultúra, hiszen ezzel érveltünk az antantnál, míg azt hittük, hogy az antantnak fontos a mi kultúránk. Szegény színészek, szerencsétlen írók, művészek, akik hisznek a mának, mely azt duruzsolja a fülükbe: most virrad fel igazán a ti napotok! Üt az óra, amikor a komédiának vége. Amikor a szovjet sorra bezárja a kapukat és azt mondja: te, színész, kitűnően használhatlak kapálásra, te, művész, eredj fát vágni! Es a sok iskola hazaküldi a gyerekeket s napszámba a tanítókat. Nem megy, nincs miből. Majd, ha megint lesz, akkor visszahívlak. Vörös május elsejét meg lehetett csinálni egy napra tíz millióval. Állandó reklámünnepet a kultúra lobogtatásával nem lehet ülni. Annyi tíz millió, amennyi ehhez kell, még a bankónyomdában sem terem!