Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

döntötte. Csak most látom, hogy életem bármelypontján mindig csak Szarvas úrral kerültem össze. Valakivel, akire féltekintettem, mert mindig alatta állónak éreztem magamat. A jelentéktelenség, melyet túlbecsültem és alája rendeltem magamat. Férfiban, nőben egyaránt a szegény fiú mindig a nálánál gazdagabbat érezte. Hiába kerültem ki a pincéből, saját kastélyomba is mint szegény fiú költöztem. Idegen világba kerültem, melyben jövevény voltam a legfelső fokon, azzal szemben, aki otthon volt a legalsón. S lefelé, a szegények közé látogatva jövevény voltam, akire úgy néztek, mint más világbelire. Ez a gyökértelenség tett örökké bizonytalanná, a mások akarata prédájává. Haladás helyett ezért sodródtam. Mindig, mindenütt ráakadtam a magam Szarvas urára, kiben felsőbbrendűséget éreztem, csak azért, mert feltekintettem rá. Minek tagadjam, holott életem legfontosabb megismerése? Az a kor, amelyben én vittem pincelakótól nagyságos uraságra, a sokravivés kora volt, mind általánosságban. Parasztból művész lett, kisiparosból gyáros, fűszeresből pesti háziúr, akinek lánya földbirtokos felesége. A suszter fiából esztergomi érsek lett, a varrónő bátyjából a világ legelső festője, és a falusi tanító fiából hírneves ügyvéd, orvos, író és hegedűművész. Egész osztályok kerekedtek a szegénység gyermekeiből, valóságos kivándorlás indult a nyomorból. S az egyik része sznob, aki elkeveredik az őslakók közé, hogy őt is olyannak lássák, másik része pedig mindig bizonytalanul lesi, mikor dobják ki, mint a bálba tévedt szabót, és örökre meg akarja vesztegetni új környezetét, hogy türelmi adó lerovása árán megvásárolja magának a helyet, melyről dehogyis érzi, hogy amúgy is már az övé. (In: Kóbor Tamás: Regény novellákban. Bp., 1930. 26-33. olá, 54-63. olá. és 174-179. olá.)