Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)
,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"
Ami velem történt — ez a jellemzőm. Mert íme, mindvégig történt velem valami, és sohasem cselekedtem valamit. Ezt sohasem tudtam magamról. Ha Don Juan volnék, prédámul esett nők serege mint fúriák üldöznének öreg koromban. En pedig nyugodt lélekkel, hol meghatva, hol fölszabadultan, hol szomorúan, hol szégyenkezve nézhetek emlékeim szemébe. Az utolsót kivéve nem ártottam senkinek. De őt sem a cselekedetem kergette halálba, hanem a helyzetem, melybe a másik sodort. Végignézve a soron, s a sokkal nagyobbikon, melyről szó nem esett, szeretném tudni: más emberrel e szerelmek hogyan játszódtak volna le? Mást is úgy lerázhattak volna, mint engem? Mást is úgy igába foghattak volna? A kalandok nem az enyémek voltak, hanem a nőké. Nem ők szerepeltek az én életemben, hanem én az övékben. Mi lett belőlük? Mindegyikből valami más, mint velem kapcsolatban volt. Csak én maradtam ugyanolyan a regény vagy a dráma után, mint annakelőtte. A mások élete sodra el-elkapott engem is. De hát az én életem? Vagy nekem nem is volt életem? Mindig csak elem a másokéban? Hullám, melyet egy élet hajója végighasogatott? Most, hogy a magam tollából olvasom történetemet, nem érzem a magaménak. Mit tettem azalatt, hogy életem történeteit végigéltem? A bolond kérdésre meglepő feleletre bukkanok. Vágyódtam és kerestem. Mindig azt, amit nem eltem át, abban, amit átéltem. Nem volt futó kaland, mely nem lett volna életem egyetlen, igazi szerelme addig, ameddig tartott. Szívemben nem hamvadt el, hanem eloltotta valami vagy valaki más. Milyen boldogtalan tudtam lenni! Hogy leszámoltam múltammal, jövőmmel! Ez volt az utolsó föllobbanás. Kiégett krátere vagyok szenvedélyeimnek. Mindig, mindegyiknél végleg meg akartam állapodni. Don Juan, aki a szerelmek során át feleséget keresett, s szerelemből szerelembe esett, mert feleséget nem talált. Amellett látom, hogy ahol találtam volna, onnan megszöktem. A sok átélt szerelem mellett volt egy talán még nagyobb sora az át nem élteknek. Ezek között találhattam volna meg azt az egyet, akit kerestem. A lehetőségek között, melyek elől kitértem, ismerkedés, melyet kikerültem, kezdő regények, melyeket első nap elszakítottam. Istenem, ha elmegyek, ahová hívtak! Ha ottmaradok, ahol a szívem dobbanása mondta: találtál! S ijedten menekültem, mert ezt, éppen ezt az egyet nem akartam a többiek sorába illeszteni. Egyedül lenni, be jó! De magánosnak lenni! Sokszor ültem az ágyam szélén és nem volt erőm lefeküdni. Jött a magány. S bármilyen viharos szerelemben éltem is, ha ágyamhoz közeledtem, oly elhagyatottnak éreztem magamat. A párom után vágyódtam, az után, aki megosztaná magányo-