Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

— Megszoktam — felelt és rámmosolygott. — De az éjszakát mégsem tölthetem szabad ég alatt. Arra akarlak kérni, vigyél magaddal és adj nekem szállást, beérem a puszta földdel is, csak a szabad ég alatt ne maradjak. — Nem tudom — szóltam gyáván. Láttam a mi nagy hombárunkat, a két ágyat, szalmazsákot — harmadik nincsen —, a két lánytestvéremet és Szarvas urat. Még egy idegen? — Nagyon szegények vagyunk, és csak egy szobánk van, ahol kilencen alszunk. — Isten a szegényeknél is van — felelte könnyedén, és bizakodva rámmosolygott. — Nem tudom — szóltam ismét —, aztán nem én rendelkezem, meg kellene kérdezni a szüleimet. — Természetes — mondta szíves nevetne —, tőled csak azt kérem, vezess szüleid elé, majd magam kérem tőlük, hogy fogadjanak be. Nem feleltem. Némán mentünk egymás mellett. Szívem hevesen dobogott. Lopva felnéztem reá. Nagy szeme még tágabb lett, a fehérje csak úgy világolt, s valami átszellemültség az arcán mutatta, hogy a lelke messze jár. Sok évvel később Bártfán jártam, és majdnem minden házból egy-egy fehér arc kukkant ki az ablakon és nézett az autó után — ezzel a szemmel. A zsidó bibliabúvók tekintete és vérszegény testetlensége volt. Mikor a házunk kapujához értünk, gyáván azt mondtam: — Várjál itt, előbb szólok szüleimnek, és aztán megmondom, mit feleltek. Rámnézett lélekbe furakodó szemmel és nagyot sóhajtott: — Ne várass soká — olyan egyedül vagyok. És az én szüleim a távolból meg fogják érezni, milyen egyedül állok ebben az idegen városban. Szememből kibuggyant a könny, úgy szaladtam el tőle. Igen, be fogok rontani és ezt mondani: egy szegény fiú vár odakinn, akarom, hogy bejöhessen, átengedem neki a helyemet, én pedig a kályha mellett ülök, s ott, a széken fogok aludni. Berontottam, ott találtam azt a rettenetes némaságot, mely a nyomor családjaiban olyan sorvasztóan otthonos. Az az ellenséges csend, amelyet a másik nyomorúságának a feltártsága s a magunké titkolása okoz. S a két lány bontogatta az ágyakat és kihuzigálta a szalmazsákokat. Szarvas úr éppen lehúzta a cipőjét, a török csibukjából vígan ontogatta a füstöt. Apám hátára kulcsolt kezekkel fel-alá járt. Édesanyám ült és kötögetett. Néztem az asztalra, nem volt rajta a kenyéradagom. Ma kenyér sincsen. Pedig neki szántam a magamét. — Egy szegény fiú vár a kapu előtt, szállást kér minálunk — mondtam, de hang nem jött ki belőlem. Csak a szájam mozgott. Körülnéztem a sivár