Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Szegény gyermek: gazdátlan gyermek. Nem nevelik, nem őrzik. Jöhettem, mehettem, ahogy akartam. Az otthon fojtogató. Egy nagy-nagy raktárhelyiség, óriási udvar végében. Ahogy belépsz az ajtón, már bent vagy a konyhában, lakószobában. Még el sincsenek kerítve. A nagy bolt közepén a tűzhely, s télen, ha akad tüzelő, a nagy család körülüli, s ha akad kenyér, azt majszolja vacsorára. Reggel köménymagleves, délben krumpli, este kenyér. A kályhán túl asztal, azon a kis petróleumlámpa és körülüljük mi, gyerekek, könyvvel, leckével, kézimunkával. Apám lázas dobogó léptekkel fel-alá jár, édesanyám a setétben szeret kötögetni, ahol nem látjuk az arcát. Az egyik fal mentén két ágy, a másiknál egy. Ez szolgál a biztos jövedelemmel. Szarvas úr bérelte, aki igen nagy úr. Ügynök, s ami füstölt húst vacsorára magával hoz, azt nem rágja le csontig. Sohasem értettem meg, hogy lehet valamit a csonton hagyni. Szarvas úr igen tréfás ember, és mindig tréfás cikkekkel kereskedett. Hol olyan szerszáma volt, mely oszlopban tartogatta a húszkrajcárosokat, úgy, hogy akármennyit tesznek hozzá, vesznek el, az oszlop mindig szilárdan és telten együtt marad. Máskor meg olyan furfangos masinája volt, amely a krumpliból mindenféle alakokat faragott ki. Egész nap nem volt otthon, s ezzel magyarázta, miért elég neki az ágy, és nem bérel hónapos szobát: aki csak alszik otthon, annak csak ágy kell, nem igaz? Apa, anya és hat gyerek. Este a két ágyból két szalmazsák került a földre a négy fiú számára. A másik ágyban a két lány alszik. Hogyan, hogyan nem —• Szarvas úr jelenlétén sohasem akadtam fenn, ellenkezőleg, babonás tisztelettel néztem a gazdag embert, s bizony hálával, hogy nálunk lakik és fizet. De mikor a két lány a sarokban vetkőzött, ahová a kis lámpa fénye már semmiképpen sem ért, lázadozó szorongást éreztem. Egy idegen ember előtt! Édesanyámra ez nem szólt. O feküdt le utolsónak és elfújta a lámpát. A két lány miért nem cselekszik szintén úgy? Jól van, Szarvas úr nem látja őket. De hallja a ruhájuk suhogását, ahogy magukról lefejtik. Nem szégyellik magukat? Én szégyelltem magamat, miattuk, helyettük. Szarvas úr olykor még incselkedett is. — O, én látok, hölgyeim, nekem macskaszemem van. A lányok vihogtak. Tudták, hogy nem igaz. Én elhittem. Hiszen én is látok a sötétben. Nem azt, amit szemmel látni, hanem, amit képzelettel elképzelni lehet. Én is láttam őket, és Szarvas úr miatt nem akartam látni. Ha a lányok vetkőzésének ideje elérkezett, én kiosontam a hombárunkból és csatangoltam, amerre a lábam vitt. Nem tudtam akkor semmit fiú és lány közötti különbségről, csak, ami egészen magától adódik. Hogy a lány szoknyában jár és szégyenlősebb, mint a fiú. Láttam derékig meztelen férfiakat, egészen meztelen férfiakat,