Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

— Legalább holnapra is marad — mondja az asszony. — Ha hálni mentünk volna, holnapra nem lenne ennivaló. A kislány buzgón, szinte lelkesedéssel beszél. — Olyan szép itt, hiszen a gazdagok is ide kijönnek. — Azok mindenhová mehetnek — sóhajt az asszony —, ha nekünk pénzünk volna, nem jönnénk ide. — Anyám — szól a kislány —, aztán holnap is idejövünk? — Holnapra másvalami után nézünk. Tán akad munkám. — Vagy a Laci bácsi visszafogad. — Amíg nincs pénzem, addig nem fogad vissza. S akkor meg én nem mennék hozzá. — Nagyon megverte? — Nagyon. — És azt a másikat is verni fogja? — Azt is. — Pedig milyen jó volt eleinte, pálinkát is adott nekem, most meg fejbe rúgott a csizmájával. Nagyon fáj, ha fejbe rúg, sokkal jobb a pofon. A kislány, mint a gólya, hol az egyik lábán áll, hol a másikon. Fáj a talpa és fázik. — Anyám, egy kicsit járok, úgy nem érzem annyira a hideget. Az asszony bólogat, mintha beleegyeznék, pedig csak leesett a feje. Alszik. Onnan, balról vakító világosság csábítja. Jó lesz odamenni, muzsika is szól ott. Katonabanda. A vendéglő rácsánál megáll és belebámul a fehér asztalok tündéri soraira. Bátorságra kapott — a rács mellett sok szegény ember is van. Pipázó kocsisok, virágárus lányok, akik a kis kosarat rendezgetik, ácsorgó utcagyerekek, és nini, van ott egy szakasztott olyan mezítlábos kislány is, amilyen ő, csak kisebb és a szeme bátran villog. Egy kis skatulya van a kezében, azzal vakmerően nekivág a kapunak és elvegyül a vacsorázó gazdagok között. A kislány égő, sóvárgó szemmel kíséri, de csakhamar elveszti a sokaságban. Talán ő is bemenne? Megnézi közelről a gazdagokat. Be is lép a kapun, de tétován, s alig tesz három lépést, már nekiront egy nagy, fehérkötényes ember és feléje üt: — Nem takarodol innen? Már takarodott is és odakint keserűségben vonaglik. A másikat igen, őt nem? Ezt nem érti.