Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Vasárnap délután Barna úr a családját is szokta a kávéházba hozni, onnan ismerte Guszti a szép Barna Emmát. Igazán szép, sudár leány volt, akit a fiatalság áhítattal szokott bámulni, és aki maga is érezte, hogy a szépség birodalmában fejedelmi rang illeti meg. Mikor az imént elmondott beszélgetés után Barna úr először vitte leányát a kávéházba, gyöngéden meglökte a könyökével és nevetve mondta: — Mit gondolsz, kit hódítottál te itt meg? — Kit? — kérdi Emma várakozva. — Gusztit, a főpincért. Emma nagyon furcsának találta a tréfát, csalódva mondta: — Ugyan, papa, micsoda ízetlcnség! — Nana — véli ez —, Guszti nem olyan megvetendő ember. Keres legalább tízezer forintot, aztán olyan művelt, mint egy professzor. Igazán elmehétnél hozzá. — Persze — kacag Emma —, ha mégannyi pénze volna, sem kellene. Pedig csinos ember, de mi lenne belőlem? Guszti, egyszerű Guszti, és a feleségét Gusztinénak hívnák. Ezen aztán kacagott Emma, a papa meg a mama. Barna úr meg odaintette magához Gusztit és mondta: — Ugye, Guszti, maga franciául is tud. A lányom is tud. Beszéljen csak a lányommal franciául! Gusztinak arcába szökik a vér, úgy érzi magát, mintha idomított kandúrnak néznék s mutogatnák, hogy ő franciául tud. Emma pedig bólint szép fejével és azt mondja: — Pincérnek jó, ha nyelveket tud. Svájcban, mikor jártam, minden hotelportás tudott vagy négy-öt nyelven, még a szobalányok is legalább tudtak franciául és angolul. Csak minálunk olyan tudatlan a legtöbb pincér, pedig itt is járnak idegenek. Ezzel a szép Emma az Illustration fölé hajolt, s miután Guszti odábbállott, mérgesen ripakodott az édesapjára: — De, papa, hogy is gondolhattad, hogy én egy pincérrel konverzálni fogok? — Hiszen csak jukszot csináltam — nevet Barna úr. — Azt meg éppen nem szabad — véli a jó ízlésű Emma —, olyan emberrel, aki alattunk áll, nem illik tréfálni. Hiszen azért, hogy pincér, nem kell mindjárt kinevetni!