Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

SÁNTA GÁBOR „A kiábrándult urbanitás poétája"

tásuk nemcsak azért fontos, mert általános vélemény szerint ők azok, akik igazán meghatározói egy-egy korszak irodalmának, hanem azért is, mert életművük fontos viszonyítási pont a leginkább kiemelkedők jelentőségének megállapításánál. Ezért (is) érdemes ismernünk például Csáth Gézát, Bródy Sándort és Heltai Jenőt, amikor Kosztolányi, Móricz és Ady irodalmunkban betöltött szerepét értékeljük. Miként annak idején szívesen hangoztatták: voltaképpen az előbbiek azok, akik a korszellemet meghatározzák, az utóbbiak ugyanis föléje emelkednek. Az elmúlt évtizedekben számottevő kísérletek történtek a másod- és harmadvonal meghatározó szerzőinek méltatására, sőt, némelyek esetében — egy-egy válogatáskötettel, netán valamely fontosnak ítélt regényük újrakiadásával — még az olvasói érdeklődést is sikerült feléleszteni irántuk. Ezek a kísérletek azonban többnyire felemásra sikerültek és/vagy tiszavirág-élctűeknek bizonyultak, hiszen általában csupán egy-egy irodalomtörténész erőfeszítései irányították az újabb nemzedékek számára már ismeretlenekre a figyelmet. így csak elvétve fordult elő, hogy valaki az iskolai oktatást és a könyvkiadást is meghatározó, kanonizált névsorba tartósan felvétetett. Valódi méltánytalanság azokkal szemben történt, akikkel a fordulat éve, 1948 után — finoman szólva — nem illett foglalkozni. Még akkor sem, ha e szerzők az ún. „felszabadulást" sem érték meg, mert életrajzuk alapján tudni lehetett, hogy anélkül 3. Babits Mihály: írók két háború közt. (Egy készülő könyv előszövő.) Nyugat, 1941.5. sz. 227-231. old. semmiképpen sem lehet beszélni róluk, illetve életművükről, hogy az új rendszert érintő jó néhány kínos kérdésről ne essék szó. E problémának látványos esete Herczeg Ferencé, akinek a méltatására tett kísérletek szemléletesen érzékeltetik azt a szűk mozgásteret, amelynek határait elsősorban nem a szakmai szempontok jelölték ki. Azonban ő még mindig szerencsésnek bizonyult, hiszen szó esett róla, néhány műve pedig ismét a könyvesboltok kirakataiba került. Viszont sokan még ennyi figyelmet sem kaptak. A legtöbb mulasztás talán írónőink esetében figyelhető meg; mintha Kaffka Margiton kívül egyetlen tehetséges nő sem publikált volna a második világháború előtt, és mintha mindenki egyetértett volna Babits Mihállyal, aki azt írta 1941-ben, hogy „csodálatos, milyen kevés jó nőíró jelentkezett egyáltalán az Ady utáni irodalomban". Erdős Renée kikiáltatott pornográf lektűrszerzőnek, Lux Terkáról, Ritoók Emmáról vagy Tormay Ceciléről pedig 1945 után legfeljebb egy-két korrekt értékelés született. Mintha sohasem léteztek volna, annak ellenére, hogy az antikváriumokban folyamatosan feltűntek a köteteik és a könyvtárak katalógusai is regisztrálták őket, igaz, többnyire „zárolt" bélyegű anyagként. Vagyis részesei lettek a huszadik századi Nagy Magyar Abszurdnak, amikor is egy rendszer ideológus porkolábjai az előző kurzusnak még a szépirodalmát is részben indexre teszik, annyira tartanak a bennük leírtaktól. Mindattól, amiről a ma olvasója többnyire már nem is