Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

Aztán jönnek haza a testvérei. Egy nagy leány a varróműhelyből, egy nagy fiú a lakatosműhelyből, egy nagy gyerek az iskolából, őt pedig tíz krajcárral a pékhez küldik kenyérért. Ami ráadás a szemmértékre vágott nagy darabhoz jut, azt az úton megeszi és otthon letagadja. Utolsónak jön az apja, borús arccal, kedvetlen mogorvasággal. Láttára se köszönés, se szó — csak elhallgat a civakodó zsibongás, mert az apa üt. Aztán körülülik az asztalt, a közepén kő- vagy bádogkorsó tele vízzel, ebből isznak valamenynyien. Kést, villát csak a szülők kapnak, a többi csupán kanállal eszik, az sem jut külön mindegyiknek. Ami húst kapnak, azt egy darabban a szájukhoz viszik, úgy harapdálnak belőle. De nincs mindennap hús, rántott leves és főzelék a rendes étel, ünnepnap azonban van tészta is; ilyenkor nem jár hozzá kenyér. Mindent ugyanabból a tányérból esznek, de a tésztához megfordítják, s az aljáról habzsolják föl. Jóllakottan ritkán kelnek föl, akármelyikük ebéd után végig tudna enni egy bankettet. Hamaros az ebéd, nem kell külön idő az emésztéshez. Ahogy összeverődtek, a nagyok azonképpen oszolnak ismét szét, érzés nélkül, a megszokott, sivár, estéli viszontlátás tudata nélkül. Csak anya marad otthon és nekidűl a mosogatáshoz. Ennek utána pedig az ablakhoz, köt és foltoz, az esze pedig járja a szegény emberek kálváriáját: gondol a télre, meg a házbérnegyedre, a kontóra a szatócsnál; a jóságos Isten tudná elszámolni, hogy az ilyen szegény asszony önmegtagadó, nagy érzése milyen hitvány aprólékosságokon aggoskodik. A kisfiú pedig megint kint van az utcán és ugrál a lépcsőn vagy szalad a pajtásokkal a kocsik meg a kutyák után. Ernyesztő déli hőségben olykor felkerekedik egy csapat és mennek ki a Városligetbe epret lopni, a Paprika Jancsi meg a vásáros cirkusz produkcióit élvezni a kerítésen kívül. Milyen vásottak ezek az apró emberek és milyen nagyok. Gondolok az én kisfiámra, aki nemrég lett hat éves, és még tökéletes gyerek. Sohase volt még egyedül az utcán, ha egyszer megesnék, azt hiszem, halálra rémülne. A szegény utca gyermeke ellenben bizton és bátran megy bármerre, vállalkozóan és vakmerően szembeszáll az ellenséggel is, élelmesen és ravaszul kifog a különböző tilalmakon. Nagy iskola ez, csak ne volna olyan nagy az ára. Mert a szegény emberek már gyermekkorukban a szívük vérével fizetnek az életnek. A szegénységnek durva formái vannak, e durva formák pedig megkeményítik a szívet. Jól emlékszem, hogy mikor szegény anyám halálos betegen feküdt, én gondtalanul tovább játszottam pajtásaimmal. Majd odaparancsoltak az ágyához, mert nem volt senkise ott, aki ápolja, egy csöpp vizet adjon neki. Sírtam a türelmetlenségtől, mert csábított a napfény és én nem mehettem a pajtásokkal a Városligetbe. S a lázban égő, szegény asszonyt egyre zaklat-