Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

A szegénység utcája M

egdöbbenek olykor, ha befordulok abba az utcába, amelyben gyermekkorom nyomorúságos éveit átéltem. A házat, amelyben laktunk, a meredek, füstös píncebejárást hiába keresem. A mezítlábas gyerekből divatos úr lett, a rozzant házból, melyben tanyázott, büszke bérpalotának hátulsó frontja. Erre is szolgál kapu, tisztességesen öltözött férfiak és asszonyok járnak rajta ki-be. A haladás leberetválta az utca szegény bal sorát és urassá lett. De a jobb sor megmaradt a régi szegénységben, ma, harminc év múltán ráismerek a sötét kapukra, csakhogy most alacsonyabbaknak és sötétebbeknek látom, mint akkoriban. Itt tanyázik még az én régi, levetett nyomorom, a szegénység piszokja, melynek fojtó bűze ma sem bánt, mikor már összekuszálódnak az emlékeim, s az élet megszokott kényelmessége finnyássá tett. Mikor ebbe az utcába tévedek, meginog a hitem önmagamban, az emberi öntudatosságban, abban az önállóságban, amelyet egyéni életnek szoktunk tartani. Mert enyéimtől rég elszakadtam, gyermekkorom régen letűnt már; akiket akkor ismertem, majdnem mind elmerültek az élet fekete hullámaiban, s mégis itt látom őket valahányan voltak — szegény embereket ugyanabban a szegénységben, ugyanabban a piszokban, ugyanazokkal a gondokkal, ugyanazokban a rongyokban, sőt, ugyanazokkal az arcokkal, mint akkor. Öreganyókát látok kijönni az egyik kapun; zöld alapú, kékkockás kendő van a fején, karján meg kosarat cipel, melynek nehézségét a dereka elhajlásával ellensúlyozza. Ráncos és csúnya az arca. Most már tudom, hogy harminc esztendős korában is ráncos és csúnya volt, lekonyuló arcszögletei és fölhúzott szemöldökei a virrasztó gondnak és megszokott szenvedésnek magasztos torzvonásai. Szakasztott az édesanyám, amint láttam nap-nap után a piacra menni s megjönni a krumplival, karalábéval, s az én sóvár, kegyetlen kérdésemre: Hoztál-e cseresznyét? — zordonan és fájdalmasan visszarivallva: — Örülj, ha krumplit kapsz! Benézek az udvarra — még ott vannak szorosan egymás mellett a piszkossárga ajtócskák, mik a nélkülözésnek egy-egy univerzumába nyitnak. Háttal a kapunak ott van a torzonborz szakállú fekete ember, ingujjban és