Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

— A pénzemmel dolgom végeztével azt tehetek, amit akarok. Ez az egy vasárnap délutánom van, ilyenkor élni akarok. — Isten mentsen, hogy kifogásoljam, de nem hittem, hogy a krajcáros újságból ennyire telik az inaskodásra. — Telik, telik — felelt és féllábon himbálta magát. A villamos végre megérkezett, asszonyok, emberek egymás hátán tolongtak. Az én emberem udvariasan utat nyitott egy kisasszonynak, sőt, engem is megtisztelt azzal, hogy előrebocsátot. Bent, a kocsiban azonban minden elfogultság nélkül mellém ült és fixírozta a kisasszonyt, akinek utat nyitott. — Szép lány — szólt felém pislogva. Majd leestem a padról ámulatomban. — Hallja — szóltam —, hány éves, hogy már lányokon jár az esze? Nem lehetett kihozni úri flegmájából. — Tizenegy múltam — szólt olyan hangon, mintha legalább huszonötöt mondott volna. — És már tudja, melyik a szép lány? — Van szemem. Aztán ne tessék gondolni, hogy az én korom olyan fiatal. Aki annyit próbált, mint én, nem gyerek többé. — Aztán mit próbált? — Többet, mint maga. Öt éves koromban már magam kerestem a kenyeremet. — Mivel? — Koldultam. És kilenc éves koromban önállósítottam magamat. — Mivel? — Koldultam. Csakhogy azelőtt másnak, azután már magamnak. Aztán voltam inas egy bárónál és tanonc egy asztalosnál, de hiába, mégis csak legjobb, ha az ember saját magának az ura. Ha jól megy az üzlet, én látom a hasznát, ha rosszul megy, akkor is jut annyi, mintha másnak dolgoznám. — És meg van elégedve? Vállat vont. — Szeretnék jobban élni, de így is jó. Majd, ha öregebb leszek, akkor még jobb lesz. A kalauz hozzánk lépett, jegyet adott. És a kis rikkancs, megváltván a jegyet, a visszajáró nyolc fillérből négyet borravalónak adott a kalauznak, aki a hencegő kisfiúnak is csakúgy szalutálva köszönte meg az ajándékot, mint akármelyik nagyságos úrnak. — Ekkora gavallér? Bizony négy fillérért maga tizenhat ember után szokott szaladgálni.