Kóbor Tamás, Budapest regényírója - Budapesti Negyed 23. (1998 tavasz)

,NEKEM A TÉMÁM BUDAPEST"

kezeit nézte, az ujjait, melyeken a sok ólom, tus és vasrozsda lemoshatatlan szürkeséget hagyott, s elálmodozva hallgatta Dermákné apológiáit a múlthoz, szörnyű nagy tiszteletet érezvén az előkelő, bár szegény család iránt, amelyhez szerencséje van bejáratos lenni. Dermákné pedig, ha a múlt békét hagyott neki, korholó hangon ellátta leányát erkölcsös tanításokkal, miket ez nevetve s vállát vonogatva hallgatott. Paulára bizony ráfért az erkölcsi tanítás, mert nagyon szép volt s nevetésre hajló. Nagyon szerette a szép ruhát is, és egyre erről ábrándozott. A Bányai úr füzetes regényeit meg csak úgy falta, és csillogó szemekkel olvasta fennhangon az édes mamájának Zulejka, a hárem gyöngyének izgalmas történetét. Különben nem mondhatta az édesanyja kikapónak, sőt, ellenkezőleg, amikor a Paula a konyhába szökellt vízért, Dermákné titokzatosan hunyorgott Bányai úr felé: — Nagyon derék leány a Paula, tud az vigyázni magára. Csakhogy, persze, a gyereket nem szabad elkapatni, ráfér a tanítás. Hogy a Paula derék leány? Ki tudná azt jobban Bányai úrnál? S ki tudná jobban, mint Paula, hogy előbb-utóbb a Bányai felesége lesz? Nem érzett rajta se örömet, se szomorúságot, a szegény leányok megszokták, hogy azt a kendőt kössék a nyakukba, amelyik éppen van, akármilyen a színe, s ahhoz az emberhez menjenek, aki elveszi. Paula könnyelmű jókedvvel fogyasztotta szalonnás vacsoráját, és sem a Bányai úr néma hódolata, sem az édesanyja hangos veszekedése egyetlen pajkos ötletét sem zavarta meg. Paula különben sokkal nyíltabb volt, semhogy rosszban törhette volna a fejét. Amíg üzletbe járt, minden nap nevetve mesélte, hogy ki micsoda szépeket mondott neki. Alig tudott magához térni a kacagástól, midőn mesélte, hogy egy képviselő hogy könyörgött neki egy randevúért, egy újságíró pedig mint leste meg, mikor csukják a boltot és kísérte őt haza, egészen a Lóverseny utca sarkáig, ahol egyszerűen megszökött tőle. Egy öreg festő meg éppen az ő kedvéért szokta meg, hogy virágot viseljen a gomblyukában, mert nem győzte eléggé csodálni a szemét. Azt mondta, hogy ilyen szemek kellenének neki, akkor megfestené a Tavaszt. És egész komolyan hívta a műtermébe, hogy a szemét megfesthesse. ígért neki öt forintot minden egyes látogatásért. Persze, hogy nem ment el, mert a vén kecske is megnyalja a sót, különösen, ha az a vén kecske művész. Bányai úr szeme e kacagó dicsekedések hallatára sajátságosan csillogott s ajka félszeg elkényszeredettséggel mosolygott. A mama mogorvaságot erőszakolt magára, és korholta a lányát: — Jobb volna, ha nem gondolnál annyit az ilyen szamárságokkal. Ezek az urak csak bolondot űznek belőled. No, tessék, még utoljára elhiszi, hogy olyan szeme van, amilyet érdemes lepingálni!