Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

tájképek is, egysíkúak, hiányzik mögülük a perspektivikus mélység, amit még hang­súlyosabbá tesz a dekoráció túláradó bősé­ge. A művész ezzel az ikonszerűséggel is a filozófiai gondolat és a festői kompozíció szimbolikus összefüggését kívánta kifejez­ni. A bécsi szecesszió egy rövid évtizedig vi­rult, aztán az iparművészetbe szorult visz­sza, a festészetben keményebb-komorabb fiatal nemzedék vezette át az avantgárdba. Egon Schiele, Oskar Kokoschka és társaik lerombolták a szépségkultuszt, a szépítő álom helyett a meztelen valóság csúfságát, a halálerotika brutalitását, a lélek kínszen­vedéseit mutatták fel. De ez már nem a századvég, hanem a 20. század balsejtel­mekkel teli művészete volt. A budapesti századvég és szecesszió kis­sé sajátosan alakult, az időbeli és gondolati megkésettség miatt szakaszosan tagoló­dott. A szellemi századvég kibontakozása­kor nálunk még az adomázó nemesi irodal­mi ízlés, a hősi múltat idéző történelmi fes­tészet és a nemzeti romantika dallamvilága uralkodott. Ebben a kulturális környezet­ben egy új, nagyvárosi folyóirat,/! //^/meg­jelenése 1890-ben valósággal szecesszió­nak számított. íróinak zöme vagy már pol­gár volt, vagy elpolgárosodott, elszakadt a múlttól, meglátta a nagyváros árnyait, nyo­morát is, de dekadenciáról, magányról, sze­relemről, halálról annyit tudott, amennyit Aranytól, Ibsentől, legfeljebb Zolától és Maupassant-tól ellesett. Szecesszió volt aztán Hollósy Simonnak és tanítványainak elvonulása Nagybányá­ra, 1896-ban. Valóságos elszakadás az aka­demizmustól, plein air, fénytanulmányok, impresszionista kezdemények, de még in­kább a festői táj és a festőközösség vonzot­ta a nagybányaiakat, amint utóbb a szolno­kiakat, a gödöllőieket, és nem a Kertbe, a metafizikus magányba való elzárkózás kényszere. Vaszary, Rippl-Rónai vagy Csók István egy-egy képén ugyan felcsil­lantak a szecesszió színei, díszei — szokták is őket a szecesszió úttörőinek nevezni —, de ezek inkább formai jegyek, nem tartal­mi elemek voltak. Ami az öntudatosan sze­cessziós gödöllői iskolára is érvényes. A megkésett századvég nálunk valamikor az új század első évtizedének közepe táján jelentkezett, akkor viszont vulkanikus erő­vel. Ha nevekhez, csoportokhoz lehet köt­ni egy forradalmi megújhodást, akkor Ady­hoz és a Nyugat-hoz, Krúdyhoz, Gulácsy­hoz és Bartókhoz kötném a magyar művé­szeti korfordulót. Ady helye vitathatatlan. Nemcsak ő sorolta magát ebbe a táborba, mondván, hogy „az én secessióm a haladás harca a vaskalap ellen", hanem a versekbe zárt vágyódása a messzeség, Párizs, vad és szent szerelmek, mámor, Isten és Halál után, az Elet után, amely futva menekült előle. Krúdy helye éppilyen vitathatatlan. 0 is maga jelölte ki helyét a magyar gló­buszon: Szindbád volt, aki tengerek híján „ a múlt holt vizein kalandozott", színpom­pás álomvilágban, amely valóságos volt, mint az óbudai kiskocsmák világa, s amely­ben nemcsak a jelen oldódott keserédes kalanddá, hanem a jövő is megszűnt szép reményeivel, utópiáival, üdvözülésével együtt. Bartóknak sem kellett külön felvé­teliznie, már a Kékszaká/Iú-va\ és a Manda­n#-nal a zenei újítók klubjának dísztagja lett. Néhány szót azonban ejtenünk kell

Next

/
Thumbnails
Contents