Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

A halál mint megoldás értelmezésében azonban a századvég dekadensei megoszlanak. Az egyik irányzat a halált abszolút végpontnak, sőt végítéletnek tekinti, és ezzel az európai mentalitás eredendő antibuddhizmusát szélsőségesen képviseli. Wilde idézett regényében a kor erkölcsi hanyatlását jellemezve Lord Henry csupán azt morogta: „Fin de siècle. — Fin de globe — mondta a háziasszony (Lady Narborough). — Bárcsak fin de globe lenne — Sóhajtott Dorian. Az élet egy nagy csalódás." A depressziós dekadensck a századvéggel egyidejű világvéget várták — talán kívánták is. A másik irány humanizálta a halált: életbarát princípiumnak, az élet immanenciájának fogta fel. Itt említjük a bécsi Arthur Schnitzler drámáit, novelláit, amelyek cselekményét többnyire a halál mozgatja, aki életünket társként, rczonőrként végigkíséri. A halál az örök természeti körforgás egyik kitüntetett pontja, vég és kezdet egyszerre. A század utolsó éveiben Nyugatról elinduló és Közép-Európában kiteljesedő szecesszió nem a művészet végét, hanem megújhodását hirdette. Nem hindu szentek módjára halni indult a sivatagba, hanem a római plebs példáját követte: egy új Möns Sacerre, a kultúráéra vonult el a pozitivista naturalizmus, az akademizmus halottasházából. A fin de siècle e megszállottjai a Fiú te/1 Bécs irodalmi körét, a Secession művészcsoportját alakították meg. A szeceszszió egy nagy kulturális korszak végének és egy új kezdetének üdvözletét hozta el. A liberális világrend bomlása Egy művészeti ízlésváltás önmagában nem teremt és nem magyaráz globális kulturális korszakváltást. Azt láttuk, hogy a „századvég" miként lett főnévből jelző, időhatározóból állapothatározó, majd abból egy laza nemzedéki tömörülés programja. De hogyan lett belőle világszemlélet, életérzés, sőt divat a közép- és felső osztályok nagy részében? Ezt a művészet belső fejlődéséből aligha lehet levezetni, még akkor sem, ha az ízlésváltás egyik sarkalatos elve a Part pour Tart, vagyis a művészet öntörvényűsége volt. Az autonómia lényegében esztétikai és részben tematikai kérdés, amelyek azonban — tanúk ni a nagy stíluskorszakok — sohasem függetlenek a társadalom mélyrétegi mozgásától, életmódjától, mentalitásától, amelyet viszont technológiai, hatékonysági, politikai, vallási és egyéb tényezők alakítanak. A „századvég" genezisének kutatásánál nem kerülhetjük meg azt a társadalmi környezetet, amelyben a Gründe/zeit nagyjainak, az alapító atyáknak a fiai felnevelkedtek. Nem tekinthetjük adottnak és tudottnak a liberális gazdasági-társadalmi rend strukturális változásait és konfliktusait, amelyek nemcsak stabilitásában, de önbizalmában is megingatták a szilárd rendszert. A szabadságeszme hitelvesztését és az egész liberális tőkés rendszer mélyülő válságát nemcsak és nem is elsődlegesen ősellenségei, a vörössipkás plebejus egyenlőség és szocialista gyermekei vagy a