Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

nek. Végül a teológiához tér vissza, és a vallásban tér meg. A fin de siècle másik jellegzetes írója, Oscar Wilde, híres műve, a Dorian Gray arcképe. Dorian szép és gazdag, felelőtlen és etikai gátlásoktól mentes londoni aranyifjú. Mohón szereti az életet, anélkül, hogy ismerné, de azért a totalitást kívánja, ami számára: „örök ifjúság, végtelen szenvedély, kifinomult és titkos gyönyörök, vad örömök és még vadabb bűnök". Szerelmét, barátait, az érte rajongó fiatalokat tönkreteszi, megrontja, ám időnként mocorgó lelkiismeretét sajátos életfilozófiával altatja el. Úgy látja, hogy az érzékiség szépségét sohasem értették meg, és hogy „az érzékek csak azért maradtak állatiaknak, mert az emberek koplaltatással próbálták leigázni, kínzással megölni, ahelyett, hogy egy új lelkiség elemeivé tették volna, amelynek uralkodó jellemvonása a szépség finom ösztöne". „Új hedonizmusnak kell jönnie, amely újjáalkotja az életet, megszabadítja a durva, csúf puritanizmustól... Az aszketizmust, amely megöli az érzékeket, és a közönséges kicsapongást, amely eltompítja őket, semmiképp sem kell megismernie. De meg kell tartania az embert", hogy az élet nagy pillanataira tudjon koncentrálni. Ezt tartották Dorian és közeli barátai élctművészetnek. Csakhogy a bűnök és szenvedélyek valahol a lélek tudattalan kamráiban megmaradtak, időnként fellázadtak, elcsúfították Dorian misztikus arcképének szépséges vonásait, majd épp ilyen rejtélyes halálakor az ő megvénült arcát torzították el. Harmadik példánk, Hugo von Hofmannsthal, bizonyára ismerte az előbbi két regényt, amikor első sikerdarabját, A balga és a halál című verses dramolettet megírta. Nincs még húszéves sem, de már magányos, fáradt, tele csalódással és életfélelemmel. „Eddig még sohasem éreztem sem nagy örömet, sem nagy fájdalmat." Akárcsak Claudio, a nemes ifjú, a darab főszereplője. Claudio elhagyott, megcsalt mindenkit, aki szerette, anyját, szerelmét, barátját. Végül, elrontott élete romjain, a meg nem ismert érzelmek bűntudatával küszködve, eljön érte a megváltó, a halál. Ekkor döbben rá az élet értelmére, megkönnyebbülve nyújtja kezét: „Te légy az Elet, Halál!" A gyógyulás abban rejlik, írja feljegyzéseiben a költő, „hogy a halál az első valóságos dolog, amellyel (Claudio) találkozik... Vége minden hazugságnak, relativitásnak, kóklerségnek. Ebből sugárzik aztán mindenre egyfajta átszellemülés". Az említettek — és még sok száz rokon lelkű társuk— fin de siecle-hősök, igazságot és megigazulást keresők, de ezt nem a külvilágban, nem a reneszánsz és a barokk forró szerelmeiben, nem a romantika hősi szenvedélyében vélik fellelni, hanem az önmagukba zárt belvilágban. Ezek a magányos hősök — vagy a sorsukat empátiával követő olvasók — végül rádöbbennek arra, hogy magánvalóságuk szenvedélye bűnös, természetellenes, szembenáll az emberi nem létparancsaival. (Jellemző, hogy az A rebours angol címe: Against Nature.) Egyúttal belátják, hogy az esztétikum abszolutizálása a művészetben, különösen az életművészetben, a szociális kötődés és a hozzárendelt etikum mellőzésével vagy tagadásával olyan külső és belső konfliktusokat okoz, amelyek romláshoz, pusztuláshoz vezetnek. Innen adódik a századvégi művészet halálközelsége.