Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

A nagy üldöző, az „Ismeretlen" — (Kosztolányi „nagy ismeretlen Ura") — rejtelmes, értelme rációval meg nem fogható. Nem mesterkélt motívumkutatás, ha e gondolatsorhoz Babits Esti kérdés-ét társítjuk hozzá. A jól ismert sorokat: „miért nő a fű, hogyha majd leszárad? 96 miért szárad le, hogyha űjra nő?" A létezés értelmére kérdez rá a költő: „két tűz közé veszi a létezés képtelenséí 97 gét" — értelmezi Nemes Nagy Agnes. A századelő legsajátosabb egzisztencialista kérdése ez, rátalálunk Rilkénél, Hofmannsthalnál is, különös képi szimbolika köntösében Klimtnél. Felbukkan ismét Kokoschkánál, Kafkánál, Brechtnél, az avantgárd szorongóinál. Nagyon valószínű, talán bizonyosra is vehető, hogy Babits Esti kérdés-ében, Ady és Kosztolányi nagy ismeretlenjében benne rejlik a létezés értelmén való meditálás ambivalenciája. A kérdés, amelyet — ha nem saját válaszunkat akarjuk belemagyarázni — csak az életmű alapos elemzésével, filológiai gondossággal lehet eldönteni, az, hogy az élet-halál körforgásban a létezés abszolút abszurditása vagy rejtett, nem racionális értelme fejeződik-e ki. Van bizonyíték, bőséggel, az istenhez hanyatló Adynál, a magányos, beteg Babitsnál, a közeli elmúlást magában hordó Kosztolányinál, Tóthnál — (egészen Örkényig) — másik értelmezésre is: az élet, „szent okokból" élni akar, és éppen a körforgásban, az elmúlás-megújulásban van axiomatikus 96. Babits, i. m., Esti kérdés. 66-67. old. „értelme". Még az is valószínűsíthető, hogy a századelő egzisztencialista kétségeibe itt szüremkedett be nálunk a közéleti kötöttség. A létabszurditás mint állapot elfogadása ez esetben is az önkéntes halálhoz vagy a zártintézethez, a tébolyhoz vezetett. Korhangulat és halálrokonság, modernség és esztétikai kultúra, úgy tűnik, nem lazította, magány és elvágyódás nem oldotta a kötelékeket, amelyek a reformnemzedék nagy alkotóit az országhoz és a néphez kötötték. Látomás és révület: a tudat öncsalásai Hiányos és torz lenne a képünk, ha az alkotó értelmiséget egy szálig műhelyekbe sorolnánk be, a kimaradókat, a vándorokat és az otthonülőket pedig törölnénk a listáról. A nagy kulturális erjedésben Budapesten is hangot kapott a közösségből és a közéletből kihulló egyén szecessziós életérzése: a menekülés a silány és fenyegető valóság elől, a sehova sem tartozás keserve. A hangadók nem az asszimilált vagyonos polgárságból és értelmiségből kerültek ki, hanem a süllyedő dzsentri és kisnemesség érzékeny idegzetű tagjaiból, akik az identitásvesztésnek olyasféle kálváriáját járták meg, mint Nyugaton a „szabadon lebegő" polgári értelmiség. A kivonulás a megkopott nemesi jelenből is éppolyan önkéntes és tudatos volt, mint Bécsben a jólszituált polgári létből. Hiszen a kisparcellára szorult vagy a hivatalba csúszott família erejéből, atyafiságától annyi még tellett volna, 97. Nemes Nagy Ágnes: A hegyi költő. Bp., 1984.46-47. old.