Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

hanem a szellemi clic ezoterikus körébe, amelynek már nem a felvilágosodás rációja, hanem a létben rejlő, azt formáló alkotó szellem volt az eszménye. Ennek legtökéletesebb objektivációja a műalkotás, amely öntörvényű és autonóm. A háború előtti évtizedben Lukács szoros kapcsolatban állt a német idealista életfilozófiával, és veszélyes közelségbe került a Bécsben, Münchenben, de még Berlinben is virágzó „esztétikai kultúrával". Egy lényeges ponton azonban élesen elhatárolódott tőlük: az esztétikai kultúrát, az életművészetet egyfajta „lelki züllöttségnek", az alkotásra és a cselekvésre való képtelenség megnyilvánulásának fogta fel. „Az életművészet dilettantizmus az élettel szemben, az igazi alkotás és igazi anyaga lényegének meg nem látása." S a végső szentencia: az „emberi cselekvésre lehetetlen, etikailag megengedhetetlen esztétikai kategóriákat alkalmazni" . Mert hiszen igaz, az alkotás lényege a tökéletes forma, ám emberi értéke, ha tetszik, társadalmi hatása túllép az esztétikán: etikai töltésű. Csakis ebből érthető meg a műalkotás befogadásának életet változtató, katartikus hatása. Kérdés azonban, hogy a műalkotás abszolút érvényességének ilyen felfogása, még etikus értelmezésében is, valóban humánus és történeti-e? A történetiség problémáját könnyebben kitapinthatjuk. Minthogy Lukács számára a mű az érvényes, belőle vezeti le, deduktív módon, a létrehozó történeti és társadalmi valóságot. Egyik kritikusa, találóan, „visszafelé jóslásnak" (retrodiction) nevezte ezt a módszert, amely a kész és változhatatlan végeredményből visszafelé, az eleven történelem zegzugos szerteágazásait eltömve, az egyetlen szükségszerűség szálán gombolyítja a történéseket. Ilyeténképpen nem a műalkotás lett a valóság tükröződése, ahogyan ezt évtizedeken át hirdette, hanem a valóság „tükrözte", vagyis utólagosan értelmezte, a Művet. Amilyen gyengéje volt Lukácsnak a kortársi előrejelzés, olyan eredményesnek bizonyult a visszafelé jóslásban, amint ezt a történelmi regényről írt munkája bizonyítja. Bonyolultabb az etikai humanizmus kérdése. Lukács ifjúkori írásait egészen a Regény elméleté-\g az egyéni morális felelősséget hangsúlyozó kanti etika hatja át. Az 1918 őszén írt cikkében a bolsevizmust még erkölcsi problémának fogja fel, s úgy látja, lehetetlen az igazságig keresztülhazudnunk magunkat. Ha a huszonéves Lukácsban valóban egyértelmű és következetes a kanti etika, akkor elég nehezen érthető és magyarázható az 1918 végén bekövetkezett fordulata: a világtörténelem parancsára elfogadott erkölcsi norma, a kisebb rossz választása. Csakhogy a mű abszolút érvényessége és az erkölcs abszolút követelménye mögött már az ifjúkori írásokban is disszonáns hangzatok hallatszottak. Hadd hivatkozzam itt a legismertebbre, az A lelki szegénységről szóló párbeszédre, abban is a Kőműves Kelemen ballada értelmezésére. Brutális és oktalan véletlen, mondja Lukács, hogy elsőnek éppen Kelemen szép, fiatal felesége érkezett, s őt áldozták fel Déva várának felépítése érdekében. „Mindennek mégis volt értelme — nem Kőműves Kelemen... számára, hanem művüknek számára. A mű az életből nőtt ki, azonban ki is nőtt belőle, emberi anyagból készült" — ez a vakolat embervérből