Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

Szétszakadt nemzedék. Beszélgetés Hanák Péterrel (Interjú)

nának. Csak lassanként vált ez világossá, olyan emberek segédletével, akik bármit tökéletesen meg tudtak magyarázni a marxizmusból és a leninizmusból. Előbb-utóbb azonban rá kellett jönnöm, mennyire hamis minden érve ennek az egész fílozófiailag képzett társaságnak. Minden igazságtalanságot, disznóságot, jogtalanságot megmagyaráztak — nem egyszerűen a párt érdekével, hanem fílozófiailag és világnézetileg. Ez kijózanítólag hatott. Engem mégsem ők, hanem a pártvezetés józanított ki. Fiatal történészként néhányadmagammal kiemeltek. Családom nem volt, a párt lett a családom. És mint Lukács, Wittgenstein, Karl Kraus vagy Hatvány, akik belülről élték meg saját nagypolgári létük teljes hamisságát, álságos erkölcseit és képmutatását, így éreztem meg én is, konkrét események kapcsán, saját családomban ugyanezt. Csakhogy ezt a felismerést sokáig titkolni kellett. Kezdetben még önmagunk előtt is. És csak lassanként jött elő az a dilemma, hogy mi az, ami még vállalható, mi az, ami még belefér a lojalitásba. Ez olyan dolog, mint a futballdrukkerség. Mióta az eszemet tudom, Vasas-drukker vagyok. Tudtam, hogy utóbb a Vasas a párt kedvence lett, tudtam, hogy a párt legnegatívabb figurái álltak az élén, tudtam, hogy erőszakkal hozták be bajnoknak — de még ma is izgatottan hallgatom meg a rádióban az eredményeket, és még ma is összeszorul a szívem arra a hírre, hogy kiesik a Vasas. Hogy lehet megmagyarázni ezeket az irracionális, a józan ésszel és ép erkölcsi érzékkel teljesen ellentétes dolgokat? Nem tudom. Az ember sokkal kevésbé racionális lény, mint hinni szeretné. Végül is hihetetlen szerencsétek volt, hogy a rádöbbenésekkelpárhuzamosan a helyzet is változott: Sztálin halála, a hároméves erjedési folyamat, a XX. kongresszus... 56 októberében módotok volt saját felismeréseiteknek megfelelően cselekedni. Bennem mindmáig komoly kétségek élnek, hogy ezek nélkül a külső tényezők nélkül mertem volna-e vállalkozni akár robbantásra, akár disszidálásra. Sztálin még nyugodtan élhetett volna tíz évet, és akkor tönkremegy az egész életünk: abba a tíz évbe, vagy morálisan vagy fizikailag, belepusztultunk volna. Tudom, hogy voltak nálam bátrabbak, de, ha meggondolom, a harmincas évekbeli és a második világháború utáni Szovjetunióban nálunk sokkal-sokkal bátrabb emberek sem merték vállalni a szembeszállást, mert semmi sem állt mögöttük. A kutya se ugatott volna utánuk. Batthyány Lajos kitárta a mellét, erről a gesztustról festmények készültek, és az egész ország megsiratta őt. Ezek az emberek hősök lettek, s azzal a tudattal haltak meg, hogy a haláluk nem hiábavaló. A Szovjetunióban, de nálunk is bárkit tönkretehettek, megölhettek, mert a rendszer odáig süllyesztette az embereket, hogy az igazságért szót emelőkre többnyire csak rálegyintettek: minek ugrálnak! Ha ültek volna a fenekükön, nem