Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

genta és Solférino képei az olasz királyi lakosztályban függtek, Custozza és Novarra emlékei Ferenc Józsefében. Eddig rendben is lenne a dolog, habár 1882-től harminc éven át szívélyes szövetség fűzte a Monarchiát Olaszországhoz. A képek akár el is kerülhettek volna valamelyik hadtörténeti galériába, de hát Ferenc József ragaszkodott az ifjúkor e válságos éveinek vigaszhozó élményeihez. Talán a mesterhez, Radetzkyhez is, aki mellett éppen az 1848-as olasz hadjáratban tanulta — a mester fejére nem sok dicsőséget sugárzó tökéletlenséggel — a szakmát. Az ágy fölött ugyancsak két csatakép függ. L'Allemand a magyar szabadságharc emlékezetes jeleneteit örökítette meg. A pillanat valóban drámai, a művészi kivitel gyatra. Az egyiken sűrű lőporfüstből emelkedik ki Alnoch ezredes mennybeszálló alája, miután sikertelenül próbálta felrobbantani a Lánchidat május 21-én a Budára nyomuló honvédsereg előtt. A másikon Hentzi tábornok látható, elfogásának pillanatában, a budai Várban. Az ágy fölötti képek tehát a magyar „felkelésre" emlékeztetnek, éspedig nem a győzelemre, nem Windischgrätz előnyomulására, a főváros megvételére, nem Haynau temesvári csatájára, hanem két gyászos eseményre, balsikerre. Ha Ferenc József nem volt önkínzó alkat, akkor ezekre a mementó-képekre nem találunk más racionális magyarázatot, mint a bátor helytállás, a hősi halál magasztalását. A császár így állított emléket a háza és birodalma védelmében életüket áldozó derék katonáinak. No de minden áldott nap a magyar rebellisek sikereivel feküdni és ébredni, reggel-este arra a májusi napra emlékezni, Buda visszafoglalására és Hentzi kivégzésére, amelyhez az emlékezet óhatatlanul a varsói találkozás, a cár előtti megalázkodás kínos óráját társította? Nem sok ez a dinasztia hősei iránti kegyeletből? És miért éppen a magyar „felkelés" jeleneteiből választott? Hiszen halottban és vereségben nem volt hiány 1859-ben Itáliában, 1866-ban Königgratznél sem... És miért nem vette le a képeket a kiegyezés, a koronázás vagy legalább a káprázatos Millennium után? Sok egyéb jel is arra mutat, hogy a magyar szabadságharc volt Ferenc József életének legmélyebb traumája. Nemcsak egy évtized múlva, 1859-ben és 61-ben, de még aggkorában, több mint ötven évi uralkodás után, 1905 nyarán is tartott egy újabb magyar rebelliótól, és még a nagy háború előtt is jobban félt a magyar ezredek, mint a csehek dezertálásától. Az 1849-es vereség, a trónfosztás, a varsói megalázkodás olyan mély sebet ejtett ifjonti önbizalmán, hogy azt később Szent István koronája, a magyar huszártábornoki egyenruha, a hódoló küldöttségek, bandériumok és fehér ruhás lányok ezrei sem tudták begyógyítani. Enyhülést inkább Alnoch, Hentzi, Radetzky emléke nyújtott. A tudat, hogy neki, a Habsburg-háznak is voltak hősei, mártírjai, s az ő önfeláldozásuk hozta el a megváltást, a győzelmet, a rend helyreállítását. A hálószoba falán levő két budai csatakép, úgy vélem, a legmélyebb ifjúkori trauma időleges feloldását szolgálta.