Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

badság es az egyenlőség. A szocialista dalkultúra és szimbolika tehát az elevenen, húsbavágóan jelenkori vágyakat az ősi egyenlőséghit és a kiölhetetlen igazságérzet hagyományához kötötte. E dalok érzelmi megragadó erejét az adta, hogy a jelennel nem a folyamatos órabérjavítást, nem a reáljövedelem évi néhány százalékos emelkedését, hanem a fennálló intézményrendszer és a morális értékrend teljes tagadását állította szembe, és radikális változást: megváltást ígért. A mozgalmi dal 1919-ben virágzott ki, s az ellenforradalom korában vált harci tetté. Személyes emlékem, hogy a pécsi Sopiana gépgyárban első mesterem, Deák József, majd Pálvölgyi Antal a menetvágás és a köszörülés mellett az Intemaciondlé-ra., & Munka dald-và s a Bécsi munkásinduló-xa tanított meg. A dal a szakmához, a mesterséghez tartozott, a proletár emberséghez. Később, az újrakezdők kis közösségeinek életét sem csak az új szelek, hanem dalok is fényesítették. Azét a nemzedékét, amely még egyszer szerves egységbe fogta össze a Fel vörösök, proleU//vk-at, a Varsavianká-v, a Carmagnole-x, a Vörös Csepel-\c\, ezt a Csitári hegyek-iXc\ és a Tavaszi szél-\c\, a vizet árasztóval; azét a nemzedékét, amelynek dalkultúrájába még beletartoztak Geyer Flórián és Dózsa György parasztjai, a drága bunkócska, a Székelyfonó, a Kossuth-nóta és a Psalmus Hungarieus. De beletartozott Figaró is, Leporelló is, a nürnbergi Walter is, sőt olykor a „piros bor" és a „zöld a kukorica" nótázgatás is. Hessentsük el a nosztalgia legszelídebb kísértését is. Korszakváltás történt. Annyi év folyt le, mint Metternich bécsi kongresszusa és 1848 között. A mai fiataloknak Madrid határán az Escorial áll, Fülöp király barokk palotája. Az apa, ha Varsóba viszi a fiát, az óvárost mutatja meg, nem azt, hogyan kell meghalni a szabadságért. És ez így van rendjén. Majdnem. Hárítsuk el a panaszkodást, a mulasztások feszegetését is. Sok minden történt a munkás folklór feltárása, megmentése végett. Szerémi Borbála, Maróthy János, Nagy Dezső, Nemesik Pál, Pálinkás József, Tokaji András és sokan mások gyűjtötték a munkásdalokat, figyelik terjedésüket, elemzik visszaszorulásukat. A művelődéspolitika mindent megtesz terjeszkedésük, népszerűsítésük érdekében. Csaknem mindent. Az idő szállt el a múlt dalai felett. Dehát hol vannak az új idők új dalai? Hol teremtőik, a múlt idők dalait is befogadók, magukhoz hasonítók? Arra várunk, hogy dalegyüttesek, dalárdák mozgalmat és közösséget teremtenek?