Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

KULTÚRA

csics könnyezetc. A munkások a forradalom dalával vonultak el. 1891. május elsején az orosházi munkáskörre kitűzték a vörös szegélyű fehér lobogót, rajta a három szóval: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! A rendőrség a zászlót elkobozta. A munkások, kubikosok, napszámosok kézzel, karóval megostromolták a főszolgabírói hivatalt, nekimentek a csendőröknek. Ez volt az első agrárszocialista zendülés. 1905 júliusában, Wimpffen Szigfried gróf ercsi uradalmában sztrájkba léptek az aratók. A szolgabíró rájuk rivallt: aki szocialista, az álljon balra. „S ekkor, a legnagyobb meglepetésre, az összes munkás balra sorakozott és rázendítettek a Marseillaise-t^. Szállt a magyar pusztán, akkor és még számtalanszor, felcsendült a pesti utcán, és nem halkult el fél évszázad alatt: „Éhség, nyomor velünk, Mindnyájan felkelünk. S ha harcba száll, hadd vesszen ő... Szabad lesz a jövő." A céhes időkből kevés dal, kevés hagyomány maradt. Néhány szomorkás-panaszos munkadal, vándorlegény-dal, egy-két lcgényegyleti társláda, jelvény, zászló. A munkadalok is jobbadán népdalátiratok voltak. A munkás dalkultúra a mozgalommal együtt nevelkedett. Szülője, dajkája a munkásotthon volt, az „egylet". Itt találkozott egy-egy helyi vagy munkahelyi, szakmai közösség, amelyet a közvetlen érdek, a személyes ismeretség, barátság és szolidaritás fűzött össze. Minden élő, eleven közösség, akár vérségi, akár települési vagy munkahelyi, kialakítja a maga sajátos szokáskultúráját, elkülönöző jeleit, jelvényeit, sajátos „nyelvét", dalait, mítoszait. A kérdés az, miként őrizhető meg, miként fejleszthető az otganikus kis közösségek érdekevidenciája és természetes szolidaritása olyan körülmények között, amikor a hasonló helyzetű, érdekű, gondolkodású kis közösségek nagy közösséggé, nemzetté, osztállyá szélesednek? Vajon az élő szokáskultúra kiterjeszthető-e nagyközösségivé, osztálykultúrává? A keresztény közösségek ezt a makrostrukturális kötő- és élesztőanyagot a krisztusi vallásban találták meg; a nemzet a hazafiságban; a munkásmozgalom a szocializmusban. Az Eszme összefűzte az egymásról mit sem tudó, egymással mit sem törődő, gyakran versengő munkáscsoportokat, racionálisan tudatosította az addig ösztönösen érzett érdekazonosságot, tartalommal és célzatossággal töltötte meg a spontán szokáskultúrát, és egy tudományosan megalapozott megváltáshit óriási érzelmi töltésével formálta meg az alaktalanul lebegő vágyakat és reményeket. A szocialista eszme termékennyé tette az osztállyá szervezett kis munkásközösségeket egy magával ragadó szimbolika megteremtésére és befogadására. Sok kísérletezés, az egyszerű „munkások", „társak", „ügytársak" után, 1873-ban talált rá a mozgalom a reformkori eredetű „elvtárs" megszólításra. Színe, fő jelvénye ekkor már a vörös volt, a francia forradalmi terroré, a kiömlő vér: az áldozat és harc színe. A vörössel a szocialista mozgalom zászlón, képen, jelvényen, kendővel, inggel,