Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)
KULTÚRA
előtt a szecesszió folyóirata, a Ver Sacrum és köre hatott rá. Az első szerkesztő, Max Burckhard, aki közigazgatási jogreformmal kezdte, majd a politikából kiábrándulva a színházhoz ment át, a Burgtheater igazgatója lett, de ezt is otthagyta, a szecesszióhoz csatlakozott. Vagy itt van Hermann Bahr, az író és kritikus, a politikából kiábrándult nietzscheánus, akinek eszméi erősen hatottak Klimtre. Amikor a századelőn a maradi liberálisokat megbotránkoztató egyetemi freskóit megfestette, akkorra már szakított az akadémikus racionalizmussal, Schopenhauer és Nietzsche híve, aki új esztétikai értékeket keres. Hanák: Ön most és munkáiban a bécsi liberalizmus válságának eszmetörténeti motívumait emeli ki. Én más úton jutottam el ehhez a problémához. Jó másfél évtizede a Monarchia politikai történetével foglalkozom, a dualista rendszer válságával. Úgy láttam, hogy a politikai krízisek mögött mély és sajátos társadalmi válság húzódik meg Ausztriában. Az egyik sajátos tényező, hogy az elhatalmasodó bürokráciának nem volt nemzeti bázisa, megmaradt „nemzetfeletti" dinasztikusnak a nacionalizmus fénykorában is. A bürokratikus osztrák állam elidegenedett valamennyi néptől, az osztrák-németektől is. A másik sajátos vonás az osztrák vezető rétegek, a polgárság és a bürokrácia zömének identitásválsága. Amilyen mértékben a nacionalizmusok — köztük a német — kifejlődnek, úgy veszti el „nemzetfeletti", állampatrióta identitását a dinasztiahű osztrák polgárság és hivatalnokság, éppen azok a rétegek, amelyek a liberalizmus bázisai, hordozói voltak. A bürokratikus elidegenedés és a polgári elit identitásválsága vezetett el a szellemi, kulturális következmények kutatásához. Schorske: Érdekes közelítés, és visszavezet bennünket beszélgetésünk kezdetéhez, hogy mi is a kultúrtörténész sajátos feladata. Azok a problémák és metódusok, amelyekben nézeteink közelednek egymáshoz, a társadalomtörténész feladatát jellemzik. Ő a nagy társadalmi mozgalmakat, a makrostrukturális változásokat kutatja, és kisebb súlyt helyez a tudati tényezőkre. A humanista tudós, aki a gondolatok történetével, eszmetörténettel foglalkozik, a megismerés sajátos nyomvonalán halad, belső lényegüknek megfelelő elemző módszerekkel közelíti meg a filozófiai gondolatokat, a tudományos munkákat, a műalkotásokat. Ő a műből indul ki, nem kívülről közelít hozzá. Hanák: De vajon a valóság megismerése nem kívánja-e meg a kétféle közelítés kombinálását? Nem lehetne-e a vagy-vagy-ot az is-is-sel felcserélni? Mellőzheti-e az eszmetörténész a társadalomtörténeti alapozást?
