Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)
KULTÚRA
jelentés nélküli, érdektelen. Ez a fajta szubjektivitás a szélesebb kulturális hagyományból fakad, amely eleve kedvezőre hangol bennünket bizonyos értékekkel, és kevésbé pozitív érzést vált ki más értékekkel szemben. Hanák: Őszintén megmondom, nem erre gondoltam. Bizonyos fokú relativizmus természetesen adódik az egyes korok más érdeklődéséből, pontosabban, az egyes osztályok, társadalmi, nemzeti és egyéb közösségek eltérő szemléletéből. De ne bonyolítsuk most eszmecserénket az érték és érdek kölcsönkapcsolatának problémájával. Számomra nem az a historikus probléma, hogy a jávai kevésbé szereti Mozartot, vagy hogy a magyar Tisza István elutasította, elfajulásnak tartotta Rippl-Rónai festészetét, amit radikális értelmiségiek, Ady és Jászi, nagyra értékeltek. Ez a kulturális értékek társadalmilag differenciált felfogásából következik. Én azt feszegetném, hogyan értékeljen a kultűrtörténész a korában csekély hatású műalkotás és tömegbefolyású szórakoztató ipar között. Hadd említsem Schönberg vagy Bartók példáját. A modern zene úttörői, a magas kultúra maradandó értékei ők. De korunkban — és ma is — a tömegek, a polgárság zöme is az operettet kedvelte, hallgatta, az formálta ízlését, nem Schönberg, nem Bartók. Mennyiben foglalkozzék tehát a művelődéstörténész például a bécsi és a budapesti operettel? Schorske: Abban mindenképpen egyetértek, hogy Lehár mást mond nekünk a kultúráról, mint Schönberg. És valóban érdekes lenne kimutatni, hogy mi volt bennük közös, és mi volt teljesen elfogadhatatlan a másik számára. Valóban, ez szélesebb kulturális magatartások kulcsa lehetne azoknál az osztályoknál, amelyek Lehár, illetve Schönberg közönségét alkották. Ebben az értelemben Lehár potenciális történeti „értéke" lehet akkora, mint Schönbergé. Hanák: Az ízlésformáló hatása mindenesetre. Ámde példánkkal akaratlanul is átcsúsztunk az ausztriai kultúra problématermő mezejére. Hogyan jutott el Ön ehhez a sajátos témához? Schorske: Különös eset vagyok, eredeti foglalkozásom szerint nem osztrák történész. Intellektuális történelemmel kezdtem foglalkozni, így jutottam Nietzschéhez és a racionális polgári kultúra felbomlásához. Kerestem azt a helyet, ahol maximális volt az értelmiségiek önelhatárolása, elidegenedése az örökölt kultúrától. Szemináriumokat tartottam Párizsról, Londonról, Berlinről és végül Bécsről. Bécsben találtam meg a valóságos újítás legjellemzőbb esettanulmányát, ez volt a legdrámaibb a kulturális megújítok számát tekintve is, akik megalkották a 20. századi magas kultúrát. Az alapproblémának azt láttam, hogy a liberalizmus méhében született