Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

VÁROS

kínhalál kora. Századunkban a humanizált halál, a hozzánk tartozó egyéni halál esz­méje új, fokozott értelmet nyert. • Budapest és Bécs alkotó értelmisége kü­lönbözőképpen reagált a nagyvárosi halál elsivárosodására. Bécsben az elmúlás és a halál állandó jelenvalóság, az élet kísérője és értelmének mércéje. Akárhonnan, akár a freudi pszichoanalízis, akár az újkan­tiánus életfilozófia felől közelítjük is, a kozmikussá növesztett egyéni halál eszté­tizált képe tárul elénk. Lehet ezt megértés és belenyugvás értelemben dekadenciá­nak is nevezni, még inkább azonban egy újfajta életérzés kifejezésének. A magyar kultúra halálpercepciója nem ilyen egyértelmű, hagyományosan nem egyénített és nem esztétizált. A magyar művészet, az irodalom központi témája, mint ismeretes, az ország elmaradottsága, társadalmi rendjének sok igazságtalansága volt. Hiányzott belőle a halálmisztika, az egyéni halálnak a közügy szintjére és szín­terére emelése. Halálesztétika, magánha­lál aligha található a magyar reformáció és ellenreformáció irodalmában vagy a ba­rokkban. A magyar nemesség e téren is „genealógiai" mentalitású volt. Elég itt a 17. század reprezentatív művét, Zrínyi Miklós Szigeti veszedelem című eposzát em­lítenünk, vagy Vörösmarty eposzait, a né­pi-nemzeti lírát, a 19. század nagy drámáit és regényeit. Az irodalmi szintre emelt, te­hát közüggyé tett halál csak a nemzetet s az érte hulló hazafiakat illette meg. A ma­gyar halálfelfogás a barokktól és a roman­tikától kezdve szembetűnően eltért az osztráktól. Ez a halálfelfogás a századfordulón sem változott, legfeljebb radikalizálódott, tár­sadalmi érzékenységgel párosult. Buda­pest közéleti érdeklődésű és kötődésű ra­dikális értelmisége, lázadó írók, művészek, tudósok még országban és közösségben gondolkodtak. Szemükben a halál elsődle­gesen társadalmi, nemzeti probléma volt: magas gyermekhalandóság, tüdővész, ezernyi népbetegség, a nép fizikai és er­kölcsi erejének sorvadása. A szimbolizmusban és a szecesszióban feltörő új életérzésre azonban Budapest is érzékenyen reagált. A humanizált és esz­tétizált halál, amely a századvégen még rit­ka vendég volt minálunk, a világháború előtti években már elfogadott értékké, a hagyományos kultúra elleni lázadás egyik témájává vált. Egy ponton kifejezetten ta­lálkozott a bécsi esztétikai kultúra a társa­dalmi töltésű és morálisan érzékeny buda­pestivel. Mindkettő eljutott a saját, egyéni halál visszakövetelésének és az eutanázia jogosultságának gondolatához. Schnitzler Professor Bernhardija végül is ugyanazt mondja, mint a budapesti radikálisok: le­hetséges és szükséges az elidegenedett, a félelmes halált demitizálni; lehet megbé­kíteni, és meg kell békíteni az embert a magában hordozott természetes halállal.

Next

/
Thumbnails
Contents