Hanák Péter, a város polgára - Budapesti Negyed 22. (1998. tél)

VÁROS

umban, a templomon belül vagy a kertjében aludta örök álmát— a feltámadásig. A gyászban és a temetési szertartásban az egész közösség osztozott. A szertartást az egyház végezte, évszázadok alatt csiszolódott rituálé szerint, amelyben a hajdani mágia spiritualizálódott, s a szavak, énekek, aktusok egy egyetemes szimbolikus interakció jól értett és átélt elemeivé váltak. S habár a kaszás halál minden tekintet és kímélet nélkül egyformán levágta a királyt, a püspököt s a parasztot, a temetésben óriási rendi és rangkülönbségek mutatkoztak. A templom sírboltjába temették a kegyurat, a püspököt, a templomkert első soraiba a módos polgárt s a temetőárokba a koldust, az öngyilkost. Mégis, a szertartáson kívül is volt valami közös a középkori halálban: csakis a helyi közösségre és egyházára tartozott, az ő organikus létformájuk fejeződött ki benne. Aztán jött az abszolutista állam a maga racionális hivatali szervezetével, amely nem tűrhette az élet és halál organikus kuszaságát. A halál ténye, a halott földi elhelyezése, az egész temetőügy a hivatalos ügymenet és szabályozás tárgya lett. A monarchiában először Mária Terézia rendelte el 1775-ben a templom és a temető szétválasztását. II. József pedig arra utasított, hogy 1783-tól kezdve a Linienwallon (a 2. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások. Bp, 1925. — Halottkultusz. Szerk.: Hoppal Mihály-Novák László. Bp, 1982. — Xantus Zoltán: Temetkezési szokások a múlt századtól napjainkig. Városgozdasógi Jájékoztotó, 1981. 2. sz. 60-68. old. 3. Fehér Jolán Antónia: Budapest székesfőváros temetőinek története. Bp, 1933.71-72. old. — Zur Geschichte der Bestaftungswesen in Wien. 75 Jahre städtische Bestattung. Bécs, 1982. — Hans Bobek—Elisabeth Lichtenberger: Wien. mai Gürtelen) kívül kell az új temetőket elhelyezni. Eszerint a templom körül, a házak közelében többé nem volt szabad temetkezni, hanem a településen kívül kellett új temetőket nyitni. A közegészségügyi és városfejlesztési szempontból hasznos rendelkezéssel megindult, ámbár roppant vontatottan haladt a városon kívüli köztemetők kialakítása. Egyes egyházak továbbra is a templomkertben temetkeztek, s a terjeszkedő város is sorra nyelte el az újonnan nyitott temetőket. így csupán a 19. század derekán, amikorra az urbanizáció felgyorsult s a felvilágosult polgár is szabadulni akart a halál mindennapos jelenlététől, nyíltak meg a nagyvárosi köztemetők, amelyek a század végén nyerték el a mai telephelyüket és rendjüket. (Bécsben a két Währingeri, a Sankt Marx-i, Budán a Farkasréti, Pesten a Kerepesi, majd a Rákoskeresztúri köztemető.) A temetők közhasználatát, legalábbis a keresztény hitfelekezetek részére, az 1868. évi LIII. törvénycikk mondotta ki. Bár a törvény értelmében egyházak és magánosok is tarthattak fenn temetőt, ezek engedélyezésének és felügyeletének joga, valamint a köztemetők fenntartása és gondozása a községek, a fővárosban a budapesti tanács hatáskörébe tartozott. A főváros 1882-ben és 1901-ben adott ki a szakBécs-Köln, 1978. 236-237. old. — Nagy Lajos: Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Lásd: Budopest története. III. Szerk.: Kosáry Domokos. Bp, 1975. 272-273. old. 4. Fehér, i. m, 72-88. old. — Walter Obermaier: „Dei schöne Leich". Tod, Begräbnis und Totengedenken in Wien. Bécs, 1986. (Kiállítási katalógus bevezetővel. A továbbiakban: Die schöne Leich.) 12-16. old.